Készen az önfeláldozásra

      Érthető, hogy ebben a fenyegető és zavaros időben sok család gondolt arra, hogy legalább egy időre, amíg a vihar elvonul, rábeszéli a család szerzetesnő tagját, térjen haza, ahol nagyobb biztonságban lehet. Ezek a kísérletek eredménytelenek maradtak, és szilárd eltökéltséggel találkoztak. Compiègne-ben Tréselle nővér rokonsága tett lépéseket, hogy a nővér otthagyja a közösségét: de ő nem hogy visszautasította a hívást, de még csak látogatóba sem járt haza, kivéve egy alkalmat, amikor az előző nap megkeresztelt kis rokon csecsemő meghalt. Ennek persze volt más oka is: a Tréselle család némely tagja - mint később látni fogjuk - nem csak a szerzetesi hivatással, de magával a vallással szemben is ellenséges magatartást tanúsított.

      Egészen más volt a helyzet Chrétien nővér esetében, akinek édesanyja Gisors melletti birtokukra vonult vissza, és szorgalmazta, hogy leánya is vele menjen. Bár a nővér nagyon félt a vészjósló jövőtől, nem teljesítette szülei kívánságát, hanem így írt nekik: „Mi a század áldozatai vagyunk, fel kell áldozni magunkat, hogy ez a mai világ kiengesztelődjön Istennel. A boldog örökkévalóság vár rám! Siessünk hát, fussunk e cél felé, és szenvedjünk szívesen ebben a rövid életben. Ma vihar tombol, de holnap már a kikötőben leszünk.”

      Konstanc nővér, aki még mindig novícia volt, eleget tehetett volna szülei kívánságának, akik érte jöttek Saint-Denis-ből. A Soiron testvérek hazamehettek volna édesapjukhoz, aki Compiègne-ben élt. A novíciát nem kötötte a fogadalom, a külső nővéreket még kevésbé. De az események, amelyek elszakíthatták volna őket a közösségtől, csak még szorosabbra fűzték a kapcsolatokat. A klauzúra elhagyása semmilyen változást nem jelentett számukra. Mind a hárman hozzákötötték sorsukat a kármeliták sorsához. Ettől kezdve olyan szorosan kötődtek a rendhez, hogy többé már mi sem különböztetjük meg őket. Nincs fogadalmuk, ezért a szó szoros értelmében nem kármeliták, mégis azzá tette őket spontán és állhatatos ragaszkodásuk. Mivel örömmel vállalták a nővérek megpróbáltatásait, dicsőségüktől sem lehet őket megfosztani.

      Várhatott-e tovább a perjelnő anya azzal, hogy megossza gondolatait a közösséggel, amikor a nővérek ilyen egységesen és szilárdan kiálltak? Megtestesülésről nevezett Mária nővér írja: „A kolostor elhagyása a perjelnő számára nem jelentett semmiféle életmódváltozást. Éppen ellenkezőleg, az Egyházra és Franciaországra nehezedő sok baj, ha lehetséges, még több önmegtagadásra ösztönözte. Szívesen és gyakran állította szemünk elé, amit Szent Teréz anyánk mondott (hogy a kármelitáknak Franciaországért is vezekelniük kell és fel kell ajánlani életüket; mert ez a nagy szent nem csak saját hazájára, Spanyolországra, hanem a Franciaországra is gondolt, melyet abban az időben oly sok polgári és vallási harc gyötört, és a nemzet hite nagy veszélyben forgott). Egy napon perjelnő anyánk bevallotta, elmélkedés közben az jutott eszébe, a közösségnek áldozatként kellene magát felajánlania, hogy ezáltal lecsillapítsa Isten haragját, az Egyház és az állam visszakapja Isten békéjét, melyet az ő szent Fia hozott erre a világra. Az hiszem - tette hozzá - nekünk, akik azért léptünk a szerzetbe, hogy itt üdvösségünkért munkálkodjunk, ez az önfeláldozás kevésbé esne nehezünkre. Anyánk elmondott egy felajánló imát, és mi mindannyian megígértük, hogy csatlakozunk hozzá.”

      Mégis történt egy kis incidens. A két korelnök, Piedcourt és Thouret nővérek, - mindketten már 77 évesek - mélyen megrendültek. Nem annyira önmaguk feláldozása rettentette meg őket, mint inkább a tragikus mód, ahogy annak be kell következnie: „Nem tudták eltitkolni félelmüket és rettegésüket, amit a guillotine-nak még csak a gondolata is ébresztett bennük. »Ah, kedves Anyánk, arra gondol, hogy...?« - de a felindultságtól nem tudták befejezni a mondatot.” Ellenkezésük inkább fizikai, mint morális okokra vezethető vissza. »Nővéreim - válaszolta Anyánk – nem tudom, milyen sors vár ránk, de történjék bármi, bízom abban, hogy Isten mindannyiunknak megadja a kegyelmet életünk feláldozásához. Higgyétek el, nem az a szándékom, hogy bárkit is kötelezzek a csatlakozásra. Ha visszautasítanátok, legkevésbé én lennék megbotránkozva.« A mi jó nővéreink celláikba mentek. De már aznap este térdre vetették magukat Anyánk lába előtt, bocsánatot kértek kishitűségükért. Megvallották, mennyire szégyenlik gyengeségüket, és éppen nekik - akik hajlott koruk miatt szinte már a sír szélén állnak - mennyire pirulniuk kell e hibájuk miatt. Szinte mint külön kegyet kérték Anyánktól, engedje meg, hogy csatlakozhassanak az önfelajánláshoz, amihez azután az utolsó napig hűségesek is maradtak.”

Megszűntek a szentmisék

      Október 31-én a Cordeliers utca 14. sz. alatt lakó közösség egyik tagja, d'Hangest nővér meghalt. Éppen ötven éves volt. 1742-ben született, 1762-ben tett fogadalmat. 1790. augusztus 6-án kijelentette, „ha ezer élete volna, azt is ebben az életállapotban akarná eltölteni, és semmi sem tudná arra az elhatározásra bírni, hogy elhagyja a házat, ahol lakik, és ahol megtalálta a boldogságát”. A közösséget ért zaklatások siettették halálát.

      Néhány hét múlva a kármeliták szerzetesi életük egyik legnagyobb megpróbáltatását élték át.

      Az 1791. november 29.-i törvény elrendelte, hogy el kell mozdítani azokat a papokat, akik nem teszik le az esküt a papok világi alkotmányára. Az 1792. augusztus 26.-i törvényrendelet ezt minden Rómához hű papra kiterjesztette. A deportáláshoz elegendő volt, ha a megyéből hat polgár követelte egy pap eltávolítását.

      Compiègne-ben két olyan pap működött, aki letette a szabadság-egyenlőség esküt, de nem tett esküt a papság polgári alkotmányára. Carlet abbé a vizitációs nővérek, Courouble abbé pedig a kármeliták káplánjaként teljesítette szolgálatát. Akadt azonban a megyében hat polgár (Duflos, Etave, Guy, Renault, ifj. Leclerc és Capeaumont), akik követelték ennek a két papnak eltávolítását. A törvény 7. cikkelye szerint tehát nem volt joguk papi hivatásuk további gyakorolására. A hivatal megfogalmazása szerint: „...tekintve, hogy Carlet és Courouble polgárokkal szemben kedvezőtlen vélemény alakult ki, és ennek következményeként kellemetlen jelenetekre kerülhet sor, ami nem csak az ő számukra, de a szerzetesnők, sőt az egész város számára is bonyodalmak kiindulópontja lehet, a községtanácsnak kötelessége megelőzni mindenféle rendbontást...”. Ezek a különös indítékok elegendőek voltak ahhoz, hogy elűzzék hazájukból a két papot, akik nem tettek mást, mint békésen teljesítették szolgálatukat.

      Courouble abbé Németországba távozott, és ott is halt meg 1800-ban.

      Tekintettel az akkori körülményekre, a kármelita nővéreket nagyon érzékenyen érintette, hogy pap nélkül maradtak. Nem csupán arról volt szó, hogy elment egy pap, aki hosszú évek óta lelkivezetőjük volt, de egyáltalán ki helyettesítse? Hogyan lehet papot találni az általános deportálás időszakában? Nem reménykedhettek abban, hogy állandó papjuk lesz. Megszűntek a szentmisék a Szent Antal templomban és a lakásokon.

A perjelnő levele

      Az új körülmények között - négy házban külön élve - némi nehézséget jelentett a szabályos szerzetesi élet kialakítása. Egy nap a Cordeliers utcában lakó Brideau alperjelnő átjött a Szent Antal utcába, hogy beszéljen a perjelnővel, de ez nem sikerült. Brideau anya, aki mindig a legaprólékosabban megtartotta a szabályokat, most különböző ellentmondásokat volt kénytelen megtapasztalni, ezt szerette volna elmondani. A perjelnő levélben válaszolt:

J.M.J.T.[1]

      Ha az én kedves nővérem látogatása tegnap nem hozta meg a találkozás örömét, az nem baj. ... Sokféle akadállyal találkozunk, és a dolgok nem mennek a mi kedvünk szerint. Jelenleg sem az idő, sem a hely nem a mi megelégedésünket szolgálja. Az legyen mindennapi gyakorlatunk, hogy erről folyamatosan lemondunk, és mindenben csak arra törekszünk, hogy Isten kedvéért szeretettel viseljük el a másikat. Kedves nővérem és nagyon szeretett leányom, ez pótolja Önnek az összes többi külső önmegtagadási gyakorlatot, amit hagyjon el ebben a hónapban. Jóváhagyom és teljes szívemből megáldom azt az elhatározást, hogy egész hónapban igyekezzen magatartását rendezettebbé tenni, mert az első időben ez némileg hiányzott és biztosan nem tetszik Annak, akinek mindig imádandó és szent akarata megengedte azokat a szomorú körülményeket, melyek ezt a zavart okozták... Legyünk hát újra összeszedettek, imádkozzunk, és tartsuk meg a szilenciumot, amennyire lehetséges úgy és akkor, mint a kolostorban, ugyanígy a lelkiolvasmányt se hagyjuk el. Nagyon sok ember egyáltalán nem kételkedik abban, hogy a különböző lelkigyakorlatokat a megfelelő órákban továbbra is elvégezzük. Nagyon meglepett az a tapintat, hogy ezekben az órákban nem akarnak zavarni bennünket. Mások pedig csodálkoztak, hogy a szokásos lelki gyakorlatok helyett öt órakor dolgozni láttak bennünket...Tegyünk meg tehát minden tőlünk telhetőt, nem csak azért, hogy mások épülésére szolgáljunk, hanem saját lelki előrehaladásunk érdekében is... De csak annyit, amennyi lehetséges, és tegyük félre az aggályoskodást, mert biztos, hogy a mi jelenlegi helyzetünk elbírja a kivételeket, amit egy őszinte szívnek el kell ismernie, de amivel egy hűséges szív nem él vissza... Isten vele kedves leányom! Hűség és nyugalom!”

      A levél nagyszerűen megmutatja, hogy a perjelnő az új körülmények között képes volt a szabályzat másodlagos követelményeit felfüggeszteni, hogy ezzel még inkább megőrizze és óvja a lelkiséget.

__________________________

[1]     Jézus, Mária, József, Teréz

A közösséget négy csoportra osztották

A Compiègne-i Szt. Antal templom

      A közösségnek 20 tagja volt: 14 karnővér, három segítő nővér, egy novícia és két külső nővér. Megtestesülésről nevezett Mária nővér írja: „Kénytelenek voltunk végrehajtani a végzetes törvényt, le kellett mondanunk arról, hogy egy fedél alatt éljünk. Elhatároztuk azonban, hogy a közösséget négy csoportra osztjuk, s velünk maradnak a külső nővérek is, akik a különböző üzenetek továbbításában, az élelem beszerzésében lesznek segítségünkre, és ők fogják széthordani a perjelnő lakásán elkészített ételeket.”

      A négy csoport a következőképpen oszlott meg:

      Crouy sebész doktor segítségével a perjelnő évi 150 fontért kibérelte Madame Vve Saiget-től a mai Szent Antal utca 9. számú ház egy részét. A bérlemény két földszinti és két első emeleti, utcára néző, valamint két második emeleti, belső udvarra néző szobát foglalt magába. Hat szobával elég nagy lévén, az elöljáró saját magának és csoportjának tartotta fenn: vele laktak Thouret és Piedcourt nővérek, akik koruk és betegségük miatt nagyobb gondoskodást igényeltek, Brard nővér, akit a perjelnő – kétségkívül jelleme miatt - maga mellett szeretett tudni, Dufour segítő nővér törékeny egészségi állapota miatt, és Teréz Soiron külső nővér.

      Egy második csoport részére a jelenlegi Cordeliers utca 14. számú házban a hosszú udvar végén álló kis épületet bérelték ki a De la Vallée családtól, akik az utcai részen laktak. A lakásnak kétszeres előnye volt: nem hatolt be az utca zaja, és nem kíváncsiskodhattak a járókelők. Ez az épület nem sokat változott és mintegy száz év múlva is emlékeztek az ott lakók, hogy itt miséket tartottak, amikor „nem voltak templomok”, vagyis tilos volt a szabad vallásgyakorlás. Ebben a házrészben lakott Brideau alperjelnő anya, Hanisset és d'Hangest nővér, valamint Katalin Soiron külső nővér.

Szent Antal utca 9. sz.

      A másik két csoport a mai Neuve utca 8. sz. hazának két külön álló részében rendezkedett be. Az egyik csoport az utcai front első emeletén két szobát, egy udvarra néző kis padlásrész manzárd szobáit és egy udvari nagy raktárrészt foglalt el. Mindez Chevalier úré volt. A másik lakrészről nem tudunk semmi közelebbit. Az egyik csoport tagjai Pelras, Trézel, Legros, Jourdain karnővérek és Roussel segítő nővér; a másik csoport tagjai Chrétien és Philippe karnővérek, Vérolot segítő nővér, Konstanc novícia, és „a páratlan Henriett anya, akinek kárpótlást jelentett, hogy egykori novíciái vele laktak” - ahogy Megtestesülésről nevezett Mária nővér írja.

      Ez a három ház egymáshoz viszonylag közel, a Szent Antal templom közelében állt, ezért a kapcsolattartás, a perjelnőnél elkészített ételek szétosztása, és az ugyancsak nála tartott esti összejövetelek nem okoztak különösebb problémát. Thibaux plébános letette az esküt a papok világi alkotmányára, de a kármelitákkal szemben is engedékenynek mutatkozott. Megengedte, hogy Courouble abbé egy külön kápolnában misézzen a nővéreknek. Így, bár a négy csoport ténylegesen külön élt, ez mégis némileg enyhített a helyzeten. Minden házban ugyanúgy végezték az áhítatgyakorlatokat, és ugyanúgy megtartották a szabályokat, mint a kolostorban. Ennek az életmódnak is meg voltak a maga önmegtagadásai, ha - annyi más mellett - csak a lakásokban való összezártságra gondolunk.

      A nővérek eskütétele[1] Megtestesülésről nevezett Mária nővér leírása szerint a következőképpen történhetett:

      A nővérek alig pár napja rendezkedtek be szegényes otthonaikban, amikor De Cayrol polgármester úr szeptember 19-én este nyolc óra felé a helyi ügyész, De Mosnier úr kíséretében megjelent a perjelnő lakásán, és azt kérte tőle, hívja össze a közösséget. Amikor minden nővér megérkezett, Cayrol úr emlékeztette őket az augusztus 14.-i rendeletre, mely szerint mindenkinek, aki állami kegydíjat kap, le kell tennie a szabadság-testvériség esküt. A kezében tartott nyomtatványt a nővérek elé tette. „Nem ellenséges szándékkal jöttünk, hanem teljes jóakarattal, hogy nem csak az önök, hanem a magunk nyugalmát és biztosítsuk.” A perjelnőnek tudomása volt arról, hogy Párizs általános vikáriusa, Mgr. Emery és más tekintélyes főpapok megengedhetőnek tartották ezt az esküt. Erről Rigaud abbé tájékoztatta, hogy lelkiismereti kételyeit eloszlassa. Egyébként a nővérek káplánja, Corouble abbé is aznap írta alá ezt az esküt. A nővérek azonban vámi szerettek volna addig, amíg a pápa nyilatkozik.

Cordeliers utca 14. sz.

      A perjelnő annál is inkább habozott, mert az eléje tett papírlap, amit alá kellett volna írniuk, teljesen üres volt. Ezt megjegyezte a polgármesternek, hozzátéve, hogy ha az esküről van szó, ő van felhatalmazva arra, hogy a nővérek nevében nyilatkozzon. „Egyáltalán nincs igaza, amikor így aggódik - válaszolta Cayrol úr – most nem az eskütétel a kérdés. Értsék meg jól, az aláírás, amit kérünk, biztosíték arra, hogy a jövőben semmiféle zaklatás ne érhesse önöket......Mondja kérem, egyáltalán mi az, ami a lelkiismeretét zavarja? Nyugodjon meg, és írják alá, mert engem is sürget az idő.”

      Bízva Cayrol úr korrektségében először a perjelnő anya, utána pedig minden nővér aláírta az ívet.[2]

      Tekintve, hogy jelentős egyházi személyiségek nem találtak semmi rosszat a szabadság-egyenlőség eskü letételében, a perjelnő nagyon bölcsen határozott, amikor aláírta és aláíratta az eskü szövegét. Ezáltal nem csak az ebben az anyagi helyzetben annyira szükséges kegydíjat biztosította maguknak, hanem a nyugalmat is. A polgármester pedig megmentette magát attól a kellemetlenségtől, hogy kénytelen legyen zaklatni az apácákat, akiket pedig tisztelt. A kármeliták a következő huszonegy hónapban valóban nyugodtan éltek, amit nyilvánvalóan az aláírásnak köszönhettek.

___________________________________

[1]      Különbséget kell tenni a két eskü között. Az egyik a papok esküje, ami azt jelentette, hogy a hatóságok és a nép jelenlétében ünnepélyes esküt kellett tenni az Alkotmányra. A plébánosokat és püspököket a nép választotta. Az Egyház - mint törvényeivel ellenkezőt - mindezt megtiltotta. A másik az un. szabadság-egyenlőség eskü, amikor az illető arra kötelezte magát, hogy élete árán is megvédi a nemzetet, fenntartja a szabadságot és egyenlőséget.

[2]      A legújabb történeti kutatások szerint a valóság az, hogy a nővérek szeptember 19-én elmentek a Városházára és káplánjukkal, Courouble abbéval, együtt letették az esküt.

A kiűzetés: 1792. szeptember 14.

      A szerzetesnőktől követelt nyilatkozat csak az első lépés volt: a civil hatalom be akart nyúlni a közösség belső irányításába is. „Mi olyan perjelnőt akarunk, akit mi választunk” - mondják a nővérek Compiègne-ben. De hamarosan, 1790. október 8-14. között, olyan törvény lép életbe, mely elrendeli, hogy városi hivatalos képviselő jelenlétében elöljárót és gazdasági intézőt kell választani. December 8-12. között pedig rendelet szabályozza - hogy ellentétben a kolostorok eddigi gyakorlatával - a segítő nővéreknek is részt kell venniük a választásokon.

      Ezért 1791. január 11.-én két városi tisztviselő - Le Comier és Mouton - hivatalból kiszállnak a kármelita kolostorba, bemennek a klauzúrába és összehívatják a nővéreket, beleértve a segítő nővéreket is. Boitel nővér betegsége miatt a cellájában maradt és nem vett részt ezen az ülésen. A szavazás eredménye: 17-ből 16 szavazatot Lidoine nővér, a jelenlegi perjelnő kapott; gazdasági intézőnek pedig Croissy nővért (Jézusról nevezett Henriettet), az előző perjelnőt, jelenlegi novíciamesternőt választották meg. Dufour és Roussel segítő nővérek is aláírták a jegyzőkönyvet; Vérolot nővér azonban nem, valószínűleg írástudatlan. A hivatalos személyek jelenlétében lebonyolított választás tehát nem más, mint tapintatlan beavatkozás a kolostor életébe, és ismét csak a karnővérek és segítő nővérek tökéletes egysége, elöljáróikkal szembeni egységes érzülete nyilvánult meg. Néhány hét múlva (1791. február 20.-án) Boitel nővér meghalt. Élete utolsó perceiben nem azt sajnálta, hogy meg kell halnia, hanem hogy nem lehet mártír társaival együtt, mert ezt előre látta és remélte maga és nővérei számára.

       A jogtalanul kinevezett püspökök és az alkotmányra esküt tett papok zavart keltettek a plébániákon és elindítottak egy harcot az Egyházon belül. Az Alkotmányozó Gyűlés ezzel tetézte az amúgy is meglévő társadalmi és politikai küzdelmeket. Amikor a perjelnő különböző híreket kapott a franciaországi kármelita rendházakról, arról is értesülhetett, hogy Verdun-ben a perjelnő kiutasította Meuse megye püspökét, Mgr. Aubry-t, aki ezek után nem mert erőszakkal behatolni a klauzúrába; hogy Besanconban sem a kármeliták, sem a bencések, de más rendek sem fogadták Mgr. Séguin püspököt; hogy Arles-ban Roux püspök hasonló ellenállásba ütközött. Nantes-ban 1791. június 3.-ról 4.-re virradó éjszaka a hazafias érzelmű polgártársnők lázítására a nép testileg is bántalmazta a Couëts kolostor nővéreit, mert előző nap nem fogadták Minée püspököt. Az incidens miatt hosszú ideig újjal mutogattak a nővérekre és megvesszőzött Couët-ieknek nevezték őket.

      Oise püspöke, Massieu, aki egykor Cergy plébánosa volt, valószínűleg meg sem kísérelte, hogy meglátogassa a Compiègne-i apácákat. Vajon volt-e a kolostor körül fenyegető tömegmegmozdulás? A városi hivatal, a nemzeti gárda vagy az elvakult tömeg részéről előfordult-e itt is - mint annyi más helyen - bántalmazás, jogtalan és illetéktelen behatolás? Egyetlen írásos dokumentum sem utal erre. Megtestesülésről nevezett Mária nővér sem ír ilyesmiről, pedig ebben az évben még itt élt a nővérek között. Kinek az érdeme ez a visszafogottság? Massieu püspöké, aki nem törődött egyházmegyéjével? A városi hatóságé, amely nem akarta súlyosbítani a törvényt, aminek végrehajtása alól nem tudott kibújni?

      Szent Jakab alamizsnája néven működött a Compiègne-i Szent Jakab plébánián egy jótékony célú nőegylet, mely segítette a szegényeket, látogatta és gondozta a betegeket, tanította a gyerekeket, táplálta a szűkölködőket. Ezt az intézményt a XVII. század végén Mme Maintenon segítségével az akkori plébános és a Soissons-i püspök alapította. A munkában más plébániákhoz tartozó asszonyok is nagy számban vettek részt. A kármeliták sem hiányoztak, alamizsnával és ruhaneművel segítették a szegényeket. A város asszonyai szívesen jártak Szent Teréz alázatos és buzgó leányaihoz, akik mellett szinte megújult a szegények iránti szeretetük. A nővérek levelezésében is gyakran szerepelnek a buzgó asszonyok és lányok nevei. Ugyancsak a levelekből ismerjük a velük kapcsolatban álló, kolostorukból kiűzött, vagy az egyházi szolgálattól megfosztott papok neveit. Első helyen említjük Courouble jezsuita atyát, aki a nővérek káplánja és gyóntatója volt; De la Marche abbét, aki minden cím és rang nélkül egyszerűen a lelkek szolgálatára szentelte magát; Rigaud abbét, aki egyike a Kármel vizitátorainak, és jóllehet Párizsban lakott, időről időre megjelent Compiègne-ben, ahol nagyon népszerű volt a hívek körében; Bida abbét, aki a reimsi kármeliták gyóntatója volt, s akinek édesapja a kolostor orvosa. Bida abbé különösen hálás volt a perjelnőnek, mert jó tanácsaival a papság felé irányította. Ezért időről időre visszajárt a nővérekhez, misézett és prédikált nekik. Bida abbé nem sokkal ezután 15 reimsi kármelita apácát kísért át Belgiumba, majd a westfáliai Paderborn-ba, és számkivetésük egész ideje alatt velük maradt. Őrködött a lelkiség megtartása felett és szerény anyagi ellátásukról is igyekezett gondoskodni. Amikor a viszonyok rendeződtek Franciaországban, visszakísérte a nővéreket Reimsbe. Nagybátyját, Jacquemart jezsuita atyát, nagyra értékelték a reimsi karmeliták, mint lelkivezetőt. Neve Henriett anya egyik levelében is szerepel, tehát őt is jól ismerték Compiègne-ben. Végül megemlítjük Belloy és Estrées plébánosok neveit, akiknek azért kellett megválni plébániájuktól, mert nem tették le az esküt.

      A bizonytalanság, a fájdalom és a félelem felhőin áttört egy fénysugár, mely nagy örömet okozott a Kármelnek és az odajáró jámbor asszonyoknak. VI. Piusz pápa 1791. április 24.-én boldoggá avatta Madame Acarie-t , aki letelepítette Franciaországban a sarutlan kármelitákat. A pápai bréve május 24.-én, Mennybemenetel oktávájának vasárnapján jelent meg. A római Szent Péter templom fényes ünnepségén ott volt XV. Lajos két leánya is, Adél és Viktória. Bernis érsek, akkor még csak francia követ, szorgalmazására Róma minden temploma és kolostora ki volt világítva. A pápa megengedte, hogy a kármelita rend valamennyi templomában hasonló pompával üljék meg ezt a nagy ünnepet. Habár az akkori idők nem tették lehetővé a fényes külsőségeket, azért Compiègne-ben is nagy benső örömmel ünnepeltek a nővérek.

      Egy év telt el azóta, hogy 1790. augusztus 4.-én leltárba vették a rend vagyonát, és másnap nyilatkoztak a nővérek, akarnak-e maradni vagy sem. 1791 márciusában a kolostor gazdasági tisztségviselője jelentést készített a községtanácsnak anyagi helyzetükről, bevételeikről és kötelezettségeikről. A bevétel igen szerény: 7963 font, ebből 3022 fontot tesz ki a pap fizetése, az istentisztelettel és a kerttel kapcsolatos kiadások, a kertész, a külső nővérek és az orvos fizetése. Tehát 4941 font maradt a 17 karnővér, két külső nővér és két szolgáló ruházkodására, élelmére és egyéb kiadásokra, vagyis 21 személyre elosztva fejenként 235 font.

      Az 1790. október 14.-i törvény alapján és az 1791. augusztus 6.-i rendelet értelmében a hatóság csak 14 karnővért és három segítő nővért vett figyelembe. 1791. január 1.-től a szerzetesnőknek fejenként 478 fontot, a segítő nővéreknek 239 fontot fizettek negyedévenként előre. A megelőző állapothoz viszonyítva, ennek előnye csak látszólagos volt, hiszen ebből az összegből nem 17, hanem 21 személyt kellett ellátni, nem számítva az istentisztelettel és egyéb dolgokkal kapcsolatos kiadásokat. A nővérek kaphattak volna magasabb összegű ellátást, ha beleegyeznek, hogy eladják a házukat. Hogyan is gondolhattak volna erre? Hiszen a kolostor a közös élet feltétele, s ha lehetőségük volt ezt megtartani, a legvégsőkig ragaszkodtak hozzá, talán nem is sejtve, milyen közel van az a nap, amikor szilárd eltökéltségüket a törvény és erőszak fogja legyőzni.

      A Törvényhozó Gyűlés 1791. szeptemberi választásai során Oise megyében mértéktartó személyek kerültek hatalomra. A helyi választások is hasonló jelleget mutattak. Cayrol helyettes kerületi bírót csak a harmadik menetre sikerült polgármesterré választani, 146 szavazat közül akkor is csak 78-at kapott. Régiségekkel foglalkozó gyűjtő volt, egyik pártnak sem volt megszállott elkötelezettje, középszerűségét igazolja az is, hogy nem ért el jelentős szavazati többséget. Compiègne három plébánosa - Desboves a Szent Jakab templom, Beaugrand a Szent Germain, és Thibaux a Szent Antal templom plébánosa - letette az esküt az Alkotmányra, így mindhárman tisztséget kaptak, az elsőt jegyzőnek, a másik kettőt városi hivatalnoknak választották meg. A polgármester, a jegyzők, az ülnökök, a városi hivatalnokok, és a megbízott elnök a választások után testületileg a szent Antal templomba vonultak misét hallgatni.

      Az 1791-es év tehát némileg békésnek mondható, míg 1792 első hónapjai annál kevésbé. A nővérek hamarosan tudomást szereztek a május 27.-i rendeletről, mely kimondta a papok deportálását, és értesültek a június 20-i szégyenteljes jelenetekről, melyekhez az szolgált ürügyül, hogy a király keményen visszautasította e gyűlöletes határozat jóváhagyását. Nem volt titok előttük, hogy a Nemzetgyűlésben egyre fokozódik a gyűlölet minden iránt, ami a vallással kapcsolatos, és a megyék jóváhagyott törvény nélkül is megszervezik a papok erőszakos elhurcolását. Mennyi előjele a közeli végzetes eseményeknek! A papi és szerzetesi ruha viselését már kétszer illegálisnak és tilosnak nyilvánították. A klauzúrán belül a kármelita nővérek nem nagyon siettek engedelmeskedni és a hatóság sem sürgette őket.

      1792. augusztus 4-én a Soissons-ba küldött megbízottak levélben értesítették a Törvényhozó Gyűlést, hogy ott sok nemzetőr zsúfolódott össze „...miközben az emigránsok házai üresen állnak. A Notre-Dame apátság nagyszerű kórház lehetne, de jelenleg negyvenkilenc apáca foglalja el, akik a házat a legocsmányabb arisztokraták búvóhelyévé tették. Ki kellene őket telepíteni”. Charlier a következőképpen válaszolt: „Kérem, hogy azonnal rendeljék el a rendházak kiürítését és eladását...”

      A Törvényhozó Gyűlés augusztus 17.-én a következő rendeletet hozta:

• Art. I. - Október 1.-ig minden házat, melyet jelenleg szerzetesnők vagy szerzetesek laknak, nevezetteknek ki kell üríteniük, a házak az adminisztratív testületek megkeresésével eladásra kerülnek.

      Ez már nagyon távol volt attól az 1790. február 13-i törvénytől, mely megengedte, hogy a szerzetesnők házaikban maradjanak; de hát micsoda illúzió lett volna azt képzelni, hogy ez a szabálytalan kedvezés még sokáig tartható! Megszüntetni a kongregációkat és fenntartani a kolostorokat! Betiltani a társaságokat, de valójában hagyni, hogy tovább folytassák a közös életet! Túl nagy az ellentmondás!

      A perjelnő azonnal szerzett lakásokat a városban, ahová majd szétosztja nővéreit. A hatóság figyelmeztette, hogy a szerzetesi ruha már régóta tilos és az új törvényes rendelkezések már nem tesznek lehetővé további halogatást. Kinti életre kényszerítve, egyébként is az látszott okosnak, ha nem hordanak többé szerzetesi ruhát, ami megkülönbözteti őket, és ellenségeskedést válthat ki. Letették tehát a szent ruhát és világi öltözéket vettek magukra. A hatóság hozzáfogott a leltárba vett tárgyak, vagyis a királynék, hercegek és hercegnők ajándékaként őrzött istentiszteleti kellékek, papi ruhák, szentségtartók, cibóriumok, és értékes bútorok lefoglalásához. Nem kímélték a szerzetesnők személyes tárgyait sem, mindent elvettek, csak a legszükségesebbet hagyva meg számukra.

      Szeptember 12-én megkapták a parancsot, azonnal ürítsék ki a házat. A perjelnő arra számított, hogy a rendeletben rögzített október 1.-i dátum lesz a határidő, és eszerint intézkedett. A hatóság azonban sürgette és csak két nap haladékot adott. „Így történt, hogy szeptember 14.-én, a szent kereszt felmagasztalásának ünnepén szakadtunk el kedves és szent magányunktól” - írja Megtestesülésről nevezett Mária nővér.

      Új élet kezdődött számukra, de az is visszavonult szerzetesi élet volt. A világban, ahová kénytelenek voltak visszatérni, újra megtalálták a Kármelt.

Az 1790. augusztus 5.-i nyilatkozat

      Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés az Alkotmány előszavában kimondta: „A törvény nem ismeri el sem a szerzetesi fogadalmat, se bármiféle más elkötelezettséget, mely ellentétben áll a természeti jogokkal, vagy az Alkotmánnyal.” Annyira felerősödött az Egyházzal és a vallással szembeni ellenséges hangulat, annyira kívánták az állam megreformálását, és mindannak lerombolását, ami addig a francia társadalom alapját képezte, hogy várható volt, hamarosan a monasztikus élet fájának gyökeréig érnek, és azt is kivágják.

      A folyamat 1789. október 26.-án kezdődött a fogadalomtételek megtiltásával. A Nemzetgyűlés elhatározta, hogy a törvényt jóváhagyásra azonnal a király elé terjesztik, és elküldik minden bíróságnak és rendháznak. Azt sem titkolták, hogy a kongregációk feloszlatásának ideje sincs már messze, de a kérdés pillanatnyilag függőben van. A Compiègne-i kolostort azonnal érintette az új törvény. Konstanc nővér 1788. december 13.-án öltözött be, és fogadalmát 1789. decemberében kellett volna letennie. A főnöknő így ír egy december 15-i levelében: „Imádkozzanak sokat a kis Konstanc nővérért; ma lenne fogadalmának örömteli napja, ha három hete hivatalosan nem kaptam volna meg a dekrétumot. Szegény gyermeknek sok nehézsége van, az édesanyja haza akarja vinni. Mi ugyan ellenezzük, de félek, hogy mégis elviszi, ami szörnyű megpróbáltatás lenne ennek a gyermeknek. Fiat! Fiat!”

      Huszonhárom évével ő a legfiatalabb, de szerzetesi elkötelezettség nélkül is kitart a következő években. Csak halála előtt pár pillanattal teheti le örök fogadalmát, és ő lesz az első, aki a vérpadra lép. Valóban az állhatatosság rendíthetetlen példáját nyújtja számunkra.

      A törvényhozás siet megszüntetni és feloszlatni az egyházi intézményeket. 1789. november 2.-án javaikat a nemzet rendelkezésére bocsátja, vagyis általános vagyonelkobzást rendel el. A 13-i rendelkezés arra kötelezi a jogtalan birtoklókat, hogy – mintha birtokviszonyuk kétes lenne - ingó és ingatlan javaikat jelentsék be... A bejelentési határidőt 1790. január 16.-ig meghosszabbítják; február 5.-én elrendelik, hogy ha egy városban ugyanannak a rendnek több háza van, kettőből egyet, háromból kettőt, négyből hármat meg kell szüntetni. Február 13.-án mind a férfi, mind a női szerzetesrendekben megtiltják a monasztikus fogadalomtételt, és azt a jövőben soha többé nem szabad újra bevezetni. Montesquieu abbé módosító indítványának köszönhetően - aki egyébként a törvény alapelvét megszavazta - az apácáknak megengedték, hogy házaikban maradjanak, s a jogszabály azon cikkelye sem volt rájuk nézve kötelező, amely a férfi szerzeteseknek megtiltotta, hogy több rendház tagjai egy házba összeköltözzenek.

      Ez volt az az időszak, amikor a színházak, az irodalom, a karzat közönsége nem győzött eleget sajnálkozni és sóhajtozni a „kolostorok áldozatai” felett; amikor filozófusok követelték, hogy mentsék ki a szerzeteseket a börtönnek tekintett kolostorokból, és adják vissza szabadságukat. Montesquieu abbénak mégis arról kellett beszámolnia a nemzetgyűlésben, hogy eddig még csak olyan leveleket kapott, amelyekben a szerzetesek azt kérik, hogy házaikban maradhassanak. A párizsi és Saint-Denis-i Kármel elöljárói közös kérelemmel fordultak a Nemzetgyűléshez: „Méltóztassanak tájékozódni, hogy rendünk közösségeiben milyen élet folyik; ne higgyenek a tömeg előítéleteinek, se az emberek félelmeinek. Szívesen terjesztik a világban, hogy a kolostorokban csak áldozatok élnek, akiket lassan felemészt a bánat. De mi Isten előtt ünnepélyesen kijelentjük, hogy ha van a földön igazi boldogság, akkor mi itt, a szentély árnyékában, boldogok vagyunk. És ha még egyszer választani kellene a világ és a kolostor között, nem akad közöttünk egy se, aki első választását nagy örömmel újra jóvá ne hagyná... A királyság egész területén megtalálható kolostoraink minden nővére nevében helyezzük lábaik elé ezt a folyamodványt. Mindannyian aláírták, és vérükkel szerették volna aláírni, mert ezerszer inkább vállalnák a halált, mint életállapotuk megváltoztatását, ami valóságos vértanúság lenne számukra. Hűségnyilatkozatuk a Tiszteletreméltó Gyűlés egyik képviselőjénél van, és ha kívánják, bemutatja Önöknek.” Az említett képviselő De Bonal, Clermont-i püspök.

      De hiábavaló minden magyarázkodás, minden könyörgés! A Nemzetgyűlés átlép ezen.

      Mekkora gondot okozott ez a bizonytalanság az elöljáróknak! Még békés, normális viszonyok között is nagy felelősség súlya nehezedik rájuk, de társaik bizalma és buzgósága megkönnyíti a terheket. Egy elöljárónak ügyelni kell saját magára, ügyelni a többiekre, megőrizni a szabályokat, megelőzni az ellanyhulást, erősíteni a buzgóságot, fékezni az önmegtagadásban túlbuzgókat, mindenki egészségére vigyázni, visszautasítani a ház életében megjelenő mindenféle anyagiasságot, levelezni a rendi elöljárókkal és a többi kolostorral: mennyi gond nehezedik rá -, szinte elemészti! De erőt kell gyűjtenie a Kármelben szokásos elmélkedésből, hogy ilyen sok tennivaló között se felejtkezzék el saját tökéletesedésének munkálásáról. Az akkori bizonytalan helyzetben a Compiègne-i perjelnőt nem csak tapintata, okossága, hosszú elöljáróságának tapasztalatai, határozott egyénisége, és lendületes buzgósága segítette, hanem kiváló képzettsége és felkészültsége is. Napi feladatain túl újabb, nem kevésbé súlyos problémát jelentettek az akkori körülmények. Mi lesz a sorsa ennek a kolostornak, mely másfél évszázados múltra tekint vissza, mely híres szerzetesnőinek buzgóságáról, szoros kapcsolatot tart a királyi házzal és hercegi családokkal, melyet a szabályok szigorú megtartása jellemez, s melynek ő maga 15 éve a lakója? Megfosztva az anyagi javaktól, mi lesz a sorsa a szerzetesnőknek? Megfogant-e benne a félelem, amikor arra gondolt, hogy a nővérek visszatérnek a világba? Amíg nem rendeződnek a viszonyok számkivetésbe kell-e menniük, mint 1783-ban a németalföldi apácáknak? Forradalom idején kitegye-e őket életveszélynek, vagy szétszóródva megfossza őket a közös élet erejétől? Mekkora probléma! Mennyi aggodalom! Milyen óriási felelősség!

      A nővérek semmit sem változtattak életmódjukon, és ünnepeiket is úgy ülték meg, mint szokták. Ilyen volt például Sarolta nővér fogadalmának 50. évfordulója, aki az évek folyamán betegápolóként, alperjelnőként és raktárosként dolgozott, akinek az egészsége a közösség szolgálatában használódott el. A rendek feloszlatása talán őt érintette a legfájdalmasabban. Nyolcvanadik életévéhez közeledve, félig megrokkanva, gondolt-e más jövőre, mint békés, nyugodt, megrázkódtatások nélküli kolostori életre? A szokások szerint, a pap a szentmisén külön köszöntötte. Biztos, hogy sok Compiègne-i is gratulált neki a fogadószobában, és a nővérek mind örömmel tekintettek a közösség korelnökére, akinek erényei és jó példája az évekkel csak növekedett. Megtestesülésről nevezett Mária nővér így emlékezik erre: „A nagy igyekezet és öröm, amit ünneplése kiváltott, meg kellett, hogy éreztesse vele, mennyire szeretik és tisztelik.”

      1790. március 20-án az Alkotmányozó Gyűlés elrendelte, hogy a községi elöljárók vegyék leltárba a kolostorok javait, és minden szerzetest és szerzetesnőt kérdezzenek meg, akar-e a kolostorban maradni, vagy inkább elhagyja azt. Maradni... micsoda illúzió! Hiszen a férfiak rendházait már becsukták. A február 13-i törvényben ígértek ellenére is, nem ugyanez a sors vár-e rajuk is? Javaik leltárba vétele is ennek előjele volt. A férfi és női szerzetesek ekkor már állami kegydíjat kaptak. A községi elöljáróknak el kellett menniük a rendházakba, és tudatni a szerzetesekkel, hogy a forradalom mennyi jótéteményben részesítette őket. Mindenkitől külön-külön meg kellett kérdezni, mi a szándéka a jövőben. Egyenként kellett megjelennie a bizottság előtt, nehogy az elöljáró vagy valamelyik társuk befolyásolja őket, a titkár pedig feljegyezte nyilatkozataikat. A bizottság reményei szerint ily módon számos szerzetesnek kellett volna lemondani fogadalmáról, és sietve megragadni a felkínált szabadságot, hiszen az a hír terjedt el, hogy akaratuk ellenére vannak itt.

      A Compiègne-i kerületi igazgatóság elnöke - Cluny egykori szerzetese - De Pronnay volt, akinek családja egy szerzetesnőt is adott a Kármelnek. Megbízott elnöke Poulain, titkára a könyvkereskedő-nyomdász Bertrand, tagjai pedig Joly és az ifj. Scellier. 1790. augusztus 4.-én testületileg megjelentek a kolostorban, és hozzáfogtak a ruhák, az ezüstnemű, a vertpénz, a könyvek, és az iratok leltározásához. Egyébként mindent ott hagytak a nővéreknél megőrzésre.

      Másnap ismét eljöttek, végigjárták az egész házat, és mint legalkalmasabb helyiséget, kiválasztották a közös nagy termet. Négy katonát a terem két ajtajához állítottak, a többit pedig a cellák elé és a kolostor bejáratához rendelték. Az apácákat egymás után hívták be. Az elnök mindegyiküknek bejelentette, elérkezett szabadulásuk ideje. Kérte, hogy félelem nélkül beszéljenek, és nyugodtan mondják meg, ha vissza akarnak térni családjukhoz. Minden nővér egyöntetűen válaszolt. Olvassuk el a jegyzőkönyvet, melyben a titkár szó szerint rögzítette az apácák nyilatkozatait, és azonnal látni fogjuk, milyen határozottak voltak.

      Elsőként a perjelnő (Szent Ágostonról nevezett Teréz anya) lépett be a terembe. Kijelentette, hogy „ebben a szent házban kíván élni és meghalni”.

      Brideau nővér (Szent Lajosról nevezett), alperjelnő: „Kármelitaként kíván élni és meghalni.”

Feltámadásról nev. Sarolta nővér hiteles arcképe

      Ezután Piedcourt (Megfeszített Jézusról nevezett nővér) és Thouret (Feltámadásról nevezett  Sarolta nővér), a két legidősebb nővér következett. Piedcourt nővér kijelentette, hogy „56 éve kármelita, azt szeretné, ha lenne még 56 éve, hogy az Úrnak szentelje magát az egész világért”. Thouret nővér „ebben az életállapotban kíván élni és meghalni”.

      Az élénk szellemű, eleven eszű Brard nővér (Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Eufrázia) lelkének határozottságáról és lendületéről tett tanúságot: „Saját elhatározásából és akaratából szerzetesnő, szilárd elhatározása, hogy megmarad ebben, még ha saját vére árán kellene is megvásárolnia ezt a boldogságot.”

      Legros nővér (Gondviselésről nevezett Stanislas) „nem tud elképzelni nagyobb boldogságot, mint kármelitaként élni, és legforróbb vágya így élni és meghalni”.

      D'Hangest nővér (Jézusról és Szent Péterről nevezett) kijelentette, „ha ezer élete lenne is, mindig ugyanezt az életállapotot választaná, és semmi se tudná arra az elhatározásra juttatni, hogy elhagyja ezt a házat, ahol megtalálta a boldogságot”.

      De Croissy nővér (Jézusról nevezett Henriett nővér)- az előző perjelnő, jelenleg novíciamesternő - azt mondta, hogy „egy egész életre kötelezte el magát, ez a beszélgetés pedig alkalom, hogy megújítsa és megerősítse fogadalmait”. Röviddel azelőtt, hogy megjelent a bizottság előtt, költött egy háromstrófás kis verset, melyben élénk színekkel írt a világ megvetéséről és a kolostori élet szeretetéről. Szó nélkül tette le a kérdezők elé, akik távozásukkor az asztalon hagyták a rettenthetetlen hitvallást.

      Hanisset nővér (Mária Szívéről nevezett Teréz) „ha meg tudná kétszerezni a köteléket, ami őt Istenhez fűzi, akkor azt a tőle telhető legnagyobb erővel és örömmel megtenné”.

      Trézel nővér, a „Rejtett Kincs”, (Szent Ignácról nevezett Teréz), egyszerűen kijelentette, hogy „elégedett az állapotával, itt akar élni és meghalni”.

      Jourdain nővér (Jézusról nevezett Teréz) „kármelitaként kíván meghalni”.

      Crétien nővér (Jézusról nevezett Júlia-Lujza) - a kezdetben oly barátságtalan özvegy, aki később kifejezetten kedvessé lett - kijelentette, hogy „egész élete folyamán ebben a szent házban kíván maradni”.

      Pelras nővér (Gondviselésről nevezett Mária-Henriett) „erős elhatározása, hogy ebben a házban akar maradni”.

      Philippe nővér (Megtestesülésről nevezett Mária) „ebben az állapotban kíván élni és meghalni; boldogsága éppen olyan állandó, mint hivatásának indítékai”.

      Boitel nővér (Jézusról és Máriáról nevezett Erzsébet), aki betegsége miatt nem tudta aláírni nyilatkozatát, kijelentette, hogy „igaz kármelitaként kíván élni és meghalni, s ennél nagyobb boldogságot csak a mennyország nyújthat”.

      Ez tehát a 15 karnővér nyilatkozata. Egységes kijelentések. Némelyikük egészen egyszerű, mély meggyőződésből fakadó szavai nem szorulnak magyarázatra. Mások megnyilatkozásai élénkebb, tüzesebb vérmérsékletről árulkodnak, egyszerre fejezik ki a szilárd határozottságot és a szükségtelen, jogtalan és arcátlan kérdések elleni lázadást. A jegyzőkönyvben rögzített nyilatkozatokat - családi és szerzetesi nevüket is feltüntetve - mindannyian aláírták.

      A segítő nővérek nyilatkozatai sem térnek el a karnővérek kijelentéseitől: Roussel nővér (Szentlélekről nevezett Mária) „ebben az életállapotban és ebben a házban kíván élni és meghalni”. Dufour nővér (Szent Mártáról nevezett) „ebben a szent életállapotban kíván élni és meghalni”, Vérotol nővér (Xavéri Szent Ferencről nevezett), a legfiatalabb fogadalmas (1789. január 12.) szerint „ahogy egy tisztességes feleség a férjével marad, úgy semmi sem tudja őt arra bírni, hogy isteni vőlegényét, a mi Urunk Jézus Krisztust elhagyja”.

      Konstanc Meunier-nek nem kellett nyilatkozni, mivel novícia volt, és nem tett fogadalmat. A két külső nővért, Katalin és Teréz Soiront sem kérdezték meg, csak egyszerű szolgálóknak tekintették őket, hiszen nem voltak szerzetesnők.

      Némi biztonságot ad a perjelnőnek, hogy ilyen módon is bizonyságot szerzett társai eltökéltségéről. Velük együtt örül az egységnek. Micsoda erő a jelenben és mekkora biztosíték a jövőre nézve ennek a nagylelkű, egységes érzületnek a megtapasztalása! Párizs és Saint-Denis kármelitái írják az Alkotmányozó Nemzetgyűléshez küldött kérvényükben: „... ha a nővéreket felszólítanák, hogy válasszanak a világ és a kolostor között, nem akadna egy sem, aki első választását még nagyobb örömmel jóvá nem hagyná...”. A megpróbáltatások ezt igazolták: a rend 1900 tagja közül csak 5-6 lett hűtlen. A törvényhozók sejtései nem váltak be: a legszigorúbb rend volt a leghűségesebb és a legjobban felkészült a harcra.

A két Soiron testvér

      A két Soiron testvér nem volt sem nővér, sem segítő nővér, sem novícia, hanem csak egyszerű szolgáló. Édesapjuk köszörűs volt Compiègne -ben.

Katalin Soiron

      Anna-Katalin Soiron 1742. február 2.-án született Compiègne -ben, harminc éves volt, amikor külső nővérnek jelentkezett a Kánnelbe.

      Amikor 1772-ben Lidoine kisasszony elhagyta otthonát, ő ment érte Párizsba.

      1789-ben negyvenhét éves volt.

Teréz Soiron

      1748. január 23.-án született Compiègne-ben. Huszonöt éves korában külső nővér lett a Kármelben. Nem csak rendkívüli szépségével vonta magára a figyelmet, hanem jóságával is megnyerte mindenkinek a szívét. Lamballe hercegnő, a királyné barátnője, annyira el volt ragadtatva e fiatal lány bájától, hogy mindenképpen szerette volna házában alkalmazni. – Jöjjön, jöjjön velem, biztos lehet benne, hogy nagyon fogom szeretni, és mindent megteszek, hogy a lehető legboldogabbá tegyem. Teréz így válaszolt: - Méltóságos Asszonyom, ha Franciaország koronáját kínálná is, nem fogadnám el, mert szívesebben vagyok itt, ahová a jó Isten rendelt, és ahol megtalálom az üdvösség eszközeit, amelyeket nem találnék meg az Ön házában.

      A perjelnő egyik 1788-ben írt levelében a mi kedves Terézünknek nevezi. Valóban, fogadalom, rendi ruha és lelkiismereti kötelezettségek nélkül is nővér volt, aki haláláig hűséges maradt a közösséghez, melynek szolgálatára rendelte magát.

      Teréz 1789-ben negyvenegy éves volt.

A vértanúhalált halt nővérek életrajzai (folyt.)

Szentlélekről nevezett Mária segítő nővér

      Világi neve Angéla Roussel. 1742. augusztus 3.-án született Fresne-ben. Huszonöt éves korában, 1767 augusztus 25-én lépett be a rendbe, beöltözésére 1768 április 17-én került sor. Fogadalmát 1769. május 14-én tette le. Nagyon tevékeny és élénk természetű volt. A jó Istennek úgy tetszett, hogy állandó szenvedéssel tegye próbára, de ő mindenki épülésére a legnagyobb türelemmel viselte el betegségét.

      1789-ben negyvenhét éves volt.

Szent Mártáról nevezett segítő nővér

      Világi neve Mária Dufour. 1742. október 1.-én született Beaune-ban. Szülei egyszerű emberek voltak, de házuk az erények valóságos iskolája. Megtanították gyermekeiket a bűn utálatosságára, és arra nevelték őket, hogy Isten előtt - aki állandóan jelen van - soha ne tegyenek olyasmit, amit emberek jelenlétében szégyellnének megtenni. Sok örömet és vigaszt szerzett az elöljáróknak.

      1789-ben negyvenhét éves volt.

Xavéri Szent Ferencről nevezett segítő nővér

      Világi neve Erzsébet-Júlia Vérotol. 1764. január 13.-án született Lignière-ben (Autun-i egyházmegye). 1787. január 17-én lépett be, mint segítő nővér, 1788. február 9-én öltöztették be, és 1789.január 11-én tette le fogadalmát. Nem riasztotta el a szerzeteseket nem sok jóval kecsegtető jövő, sőt észrevehetően nagyobb buzgóságra indította: - Boldog vagyok, hogy Istennek szentelhettem magamat. Bármi jöhet ezután, nem aggódom semmiért, mert az embereknek csak a testem felett van hatalmuk, a lelkemhez egyedül az Istennek van joga.

      1789-ben huszonöt éves volt.

A vértanúhalált halt nővérek életrajzai (folyt.)

Mária-Henriett nővér

      Világi neve Anna Pelras. Cajark-ban (Lot) 1760. június 17-én született egy olyan családban, ahol szentek éltek. Édesanyja tizennyolc gyermeknek adott életet, akik közül nyolc kisgyerek korában meghalt, s az életben maradt tíz közül csak egy döntött a házasság mellett. Három fiú pap lett, hat leány pedig Nevers-ben belépett a szeretet leányai közé. Mária-Henriett nővér tizenhat éves volt, amikor szülői engedéllyel jelentkezett Nevers-ben. Csodálatos és nem mindennapi szépsége sok veszélynek tette ki. Ezért 25 évesen elhatározta, hogy tökéletesen lemondva a világról, biztonságba helyezi magát, és 1785. március 26-án felvételét kérte a Compiègne-i Kármelbe. Októberben vette fel a szent ruhát, és 1786. október 22-én tette le a fogadalmát. Amint befejezte a noviciátust, azonnal másodápolónői feladattal bízták meg, amit buzgósággal és valóban csodálatra méltó szeretettel látott el élete utolsó pillanatáig.

      Mária-Henriett nővér 1789-ben huszonkilenc éves volt.

Konstanc nővér

      Világi neve Mária-Genovéva Meunier. 1766. május 28-án született Saint-Denis-ben. 1788. mújus 28-án lépett be a rendbe, decemberben volt a beöltözése. Mivel az Alkotmányozó Nemzetgyűlés rendelete betiltotta az elöljáróknak, hogy bárkit is fogadalomtételre bocsássanak, Konstanc nővér arra kényszerült, hogy novícia maradjon. Ehhez a szomorúságához még egy súlyos próbatétel járult. Mikor szülei értesültek a rendeletről, leányukat mindenáron haza akarták vinni. Elküldték érte a bátyját, hogy hozza el, s ha nem lenne hajlandó, alkalmazzon erőszakot. Miután Konstanc nővért többszöri kísérlet után sem sikerült arra bírni, hogy elhagyja a rendet, szülői kérelemre bírósági helyszíni szemlét rendeltek el. A novícia a kiszállt hivatalos személyeknek a következőképpen nyilatkozott: - Uraim, én szülői beleegyezéssel vagyok itt. Ha ők csak azért akarnak engem innen elvinni, mert aggódnak a veszély miatt, ami utolérhet, ha itt maradok, ezt köszönöm nekik, de engem csak halál tud elválasztani az én rendem kedves nővéreitől...

      Konstanc nővér 1789-ben huszonhárom éves volt.

A vértanúhalált halt nővérek életrajzai (folyt.)

Jézusról nevezett Júlia-Lujza nővér

      Világi neve Rozália Crétien. 1741. december 30-án született Loreau-ban (Chartres-i egyházmegye). Első szentáldozása óta hívást érzett szívében a szerzetesi életre, ő azonban keményen ellenállt, és hogy végleg legyőzze magában ezeket a gondolatokat, tizenkilenc évesen feleségül ment egyik unokatestvéréhez, akivel szemben kislány kora óta nagy rokonszenvet érzett. Hat évi házasság után férje, De la Neuville meghalt. Nagy volt a fiatal özvegy fájdalma, és gyászát a legvégletesebb módon nyilvánította ki. Bezárkózott fekete drapériákkal bevont szobájába, és senkivel sem érintkezett, még családja tagjaival sem, csupán a cselédségnek adta ki utasításait. Elhagyta vallási gyakorlatait, minden idejét frivol regények, és színdarabok olvasásával töltötte. Egyik pap nagybátyja, aki az Évreux-i katedrális kanonokja volt, gyakran megkísérelte, hogy meglátogassa, de mindig zárt ajtókra talált, ha pedig levélben fordult unokahúgához, soha nem kapott választ.

      Két év telt el így, de a nagybácsi nem veszítette el bátorságát, s miközben szüntelenül imádkozott az özvegyért, mindig újra és újra megpróbálta meglátogatni. Egy alkalommal végre fülébe jutott a hír, hogy Júlia meghagyta a cselédségnek, engedjék be, ha újra jelentkezik. Amint de Vaud abbé fülébe jutott a hír, azonnal felkereste Júliát, aki könnyekben tört ki, amikor meglátta. Az abbénak lassan-lassan sikerült rávennie a fiatal özvegyet, hogy távolítsa el a fekete drapériákat, találkozzék a legközelebbi rokonsággal, s hagyja abba a könnyelmű olvasmányokat, helyette inkább foglalkozzék újra zenével, rajzolással, s térjen vissza vallási kötelezettségei teljesítéséhez. Bármennyire őszinte volt is Júlia, a pap nagybácsi hamarosan észrevette, hogy valamit titkol előtte. Júlia végül bevallotta, hogy első szentáldozása óta ellenáll Isten akaratának, aki őt a szerzetesi életre hívja. Ekkor megbeszélték, hogy a nagybácsi elmegy Saint-Denis-be a kármelitákhoz, és megkérdezi Lujza királyi hercegnőt, akkor már Szent Ágostonról nevezett Teréz perjelnő anyát, hogy felvennék-e a rendbe Júliát. Így is történt. Figyelmesen végighallgatva az abbét, Lujza megígérte, hogy a közösség megfontolja a dolgot, és egy e szándékra végzett kilenced után levélben fog válaszolni. A kedvező válasz megérkezett, a közösség kész volt befogadni az özvegyet. Amikor azonban Lujza rájött, hogy Júlia gazdag hozománnyal érkezik, átirányította őt a Compiégne-i szegény kármelitákhoz, akiket jól ismert és nagyon szeretett. A királyi hercegnő ajánlólevelével 1776. június 14-én így érkezett meg Júlia Compiégne-be, ahol december 22-én öltöztették be a rend ruhájába.

      A noviciátus sok küzdelemben telt el. Fagyos, mesterkélt és tartózkodó magatartása éles ellentétben állt a fiatal novíciák őszinte, természetes vidámságával. Társai szüntelenül panaszkodtak a novíciamesternőnek a náluknál jóval idősebb, savanyú társnőre: - Ó, kedves Anyám, mennyire szeretnénk, ha a jó Isten megengedné, hogy elmenjen a kedve a szerzetesi élettől, vagy ha a nővérek nem szavaznák meg a kapitulumon. Nem tudjuk, hogy a jó Isten meghallgatja-e kívánságunkat, de mi mindenesetre ezt kérjük tőle.

      A novíciamesternő azonban minden panaszra csak ezt válaszolta: - Türelem, türelem, gyermekeim, hagyjátok cselekedni az Istent, Ő többet tud erről a dologról, mint mi. Csak azt kívánjátok társnőtöknek, hogy képes legyen megtenni Isten szent akaratát.

      Bizony a novíciáknak így kellett őt elviselni egészen a fogadalomtétel napjáig. Ekkor azonban Júlia nővér olyan nagy változáson esett át, hogy mindenki azt mondta, a fogadalomtételkor földre terített fekete lepelről valóban egy új ember kelt fel, aki meghalt a világ számára. Egyszerű, alázatos és kedves lett, nagy lépésekkel haladt előre a tökéletesség útján, találékony volt az önmegtagadásokban, és mindig készséges nővérei szolgálatában. Sőt, dalokat, kis színdarabokat is írt, és ötletes díszítéseket készített az elöljárók és a jubiláló nővérek ünnepeire.

      Megjegyezzük, hogy a perjelnő anyán kívül senki, még a novíciamesternő sem tudta, hogy belépése előtt férjnél volt. Júlia nővér soha nem beszélt erről senkinek. Mit mondjunk e lélek sorsáról? Miután ellenállt az első hívásnak, vágyainak kielégítésével csak azt érte el, hogy élete teljesen összekuszálódott. Isten magára hagyta. De a kegyelem erejével elgyőzte lázadásait, és Isten visszavezette az alázatosság karjaiba. Isten legyőzte ellenállását, ő pedig kiegyensúlyozottan és boldogan élt vértanúsága napjáig. Édesanyja és nővére erősen kérlelték, hogy térjen haza, amikor el kellett hagyni a kolostort, ő azonban hűségesen kitartott a szerzetesi kötelékben.

      1789-ben negyvennyolc éves volt.

A vértanúhalált halt nővérek életrajzai (folyt.)

Mária Szívéről nevezett Teréz nővér

      Világi neve Mária-Antoinette Hannisset. Reimsben született 1740. július 18-án. 1763. február 10-én lépett be a rendbe, június 13-án volt beöltözése, és 1764. június 28-án tette le fogadalmát. Nővérei nagy megelégedésére hosszú időn át hűségesen teljesítette raktárosi megbízatását.

      1789-ben negyvennégy éves volt.

Szent Ignácról nevezett Teréz nővér

      Világi neve Mária-Lujza Gabriella Tréselle. 1743. április 4-én született Compiégne-ben, 1770. július 15-én lépett be a Kármelbe, és 1771. december 12-én tette le fogadalmát.

      Hosszú órákat töltött az oltár előtt, imádságos könyvek segítsége nélkül társalogva Istennel. Egyik nővértársa kérdésére, hogyan képes erre, így válaszolt: A jó Isten olyan nagy tudatlanságot lát bennem, hogy azt gondolja, ebben az állapotomban egyedül csak Ő képes engem tanítani... és íme, veszi a fáradságot, Ő maga oktat.

      Lelkében oly mélyen gyökereztek az erények, hogy semmi sem volt képes megrontani azok szépségét, vagy kisebbíteni erejüket. Mindez a legnagyobb egyszerűséggel és természetességgel jelent meg benne. A közösség ezért csak Rejtett Kincsnek nevezte. (Megj.: trésor /kincs/ és Tréselle /a nővér vezetékneve / hasonló hangzású.)

      Megtestesülésről nevezett Mária nővér jegyezte fel a következő anekdotát: „Tisztelendő Anyánk javasolta, hogy három-négy nővér csatlakozzon hozzá, és vetélkedjünk egymással a szilencium megtartásában. Aki megszegte a szilenciumot, egyszerűen egy kis pontot írjon egy papírra, s a hónap végén valamilyen jutalomban részesüljön az, akinek kevesebb, mint három pontja van, vagyis háromnál kevesebb alkalommal beszélt feleslegesen. - Kedves Anyám, Szent Ignácról nevezett nővérnek okvetlenül részt kell ebben vennie - mondtam - De akkor gondosan figyeljétek és vigyázzatok, nehogy ő nyerje el a pálmát. Majd hozzátette: - Ezt komolyan mondom, mert állíthatom, a magam részéről még soha sem vettem észre, hogy megszegte volna a szilenciumot.”

      Egyszer különös dolog történt. Jött a hír, hogy kis unokahúga született. A család úszott a boldogságban, anya és gyermeke jó egészségnek örvendett. Kármelita nővérünk így imádkozott: - Uram, aki az örök jelenben élsz, előtted áll múlt, jelen és jövő... Méltóztass meghallgatni az imádságomat, és ha előre látod, hogy ebből a gyermekből, akit hamarosan megkeresztelnek, egykor nem szent lesz, akkor most tedd őt angyallá az égben. Másnap reggel jött az újabb hír, a gyermek meghalt, és az orvosok semmi okát sem találták a hirtelen halálnak.

      1789-ben negyvenhat éves volt.

A vértanúhalált halt nővérek életrajzai (folyt.)

Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Eufrázia nővér

      Világi neve Mária-Katalin Sarolta Brard. 1736. szeptember 7-én született Broué-ban. Húsz éves korában, 1756 júniusában lépett a rendbe, 1757. augusztus 12-én öltözött be, s a következő év augusztus 13-án tette le fogadalmát.

      Kiváló szellemi tulajdonságokkal rendelkezett. Látva nagy komolyságát, senki se nézte volna ki belőle, hogy mennyire szellemes és vidám. Ő volt lelke a rekreációknak. Maga a királyné, Leszczynska Mária is nagyon szívesen hallgatta, szeretett vele beszélgetni, és az ő kedves, szerzetes filozófusának nevezte.

      Egyszer mégis majdnem elveszítette a királyné bizalmát. Az egyik hideg téli napon a királyné lába nagyon fázott, és megkérdezte a perjelnő anyától, megengedné-e a nővéreknek, hogy egy kicsit táncoljanak vele, mert az biztosan jót tenne. Mivel még egy félóra volt a rekreáció befejezéséig, a nővérek vidáman táncolni kezdtek. Amikor a tánc befejeződött, Eufrázia nővér a királynéhoz lépett és halkan a fülébe súgta: - Fenséges Asszony, tudja-e, kinek a kezét fogta tánc közben?... Elárulom Önnek, Fenség! Akinek a kezét fogta, az egy kötéltáncos! Se több, se kevesebb!

      Ah, kötéltáncos!.... - kiáltott fel megrendülve a királyné - Önök befogadtak a házukba egy ilyen alacsony és hitvány személyt? És hagyták, hogy én tegyem aafejére a szentfátylat?...Óh, mit tettek velem!...

      Eufrázia nővér rögtön észrevette, hogy tréfája túllőtt a célon, és próbálta magyarázni a dolgot a királynénak. Vagyis: mivel a kármeliták cipőtalpát kenderkötélből fonják, ezért, amikor táncoltak, kötélen táncoltak. A királyné megnyugodott, és visszanyerte jókedvét. A többiek figyelmeztették Eufrázia nővért, de ő maga is belátta, hogy nem engedheti szabadon élénk fantáziáját, ha az ily könnyen elragadja. Mint bevallotta, élénk képzeletét tartotta a legkeményebb ellenségének.

      Annak ellenére, hogy mindenki nagyra értékelte, soha nem választották meg perjelnőnek. Egyik nővér megemlítette Rigaud abbénak, mennyire csodálkozik, hogy ez az értékes tulajdonságokkal rendelkező nővér miért nem kap magasabb beosztást. Az abbé így válaszolt: - Vannak lelkek, akiknek üdvössége csak az alázatosság, a megvetettség és a teljes függés állapotában érlelődik. Higgye el, ennek a nővérnek egyedül ez szolgál javára. Eufrázia nővérnek sikerült legyőznie önmagát és vértanúhalála előtt örömmel írta: „Nővérem, segítsen hálát adni az Úr végtelen jóságáért, mert megengedte, hogy leessék szememről a hályog, ami miatt nem láttam meg a tátongó szakadékot, és hagytam magamat a gőg, az irigység és a féltékenység ördögi szellemétől vezetni... Már nem félek megalázódni, és elmondhatom, hogy szívem egyszerűségében meg is tettem. Remélem, az Úr meglátja bűnbánatomat, és megbocsátja bűneimet. Amióta visszanyertem lelkiismeretem nyugalmát, már nem félek annyira a guillotine-tól, hanem inkább az én Istenem irgalmának jótéteményét látom benne, aki nekem, teljesen méltatlannak is megadja, hogy a vértanúság dicsőségében részesüljek.”

      1789-ben ötvenhárom éves volt.

Jézusról nevezett Henriett nővér

      Világi neve Mária-Franciska Gabriella de Croissy, Colbert unokahúga. 1745-június 18-án született Párizsban. A Szent Rókus templomban keresztelték meg. Csak tizenhat éves volt, mikor Amiens püspöke, M. De la Motte d'Orléans, személyesen kísérte el Compiégne-be, hogy bemutassa a Kármelben, és felvételre javasolja. A perjelnő, Feltámadásról nevezett Teréz anya, nehézségeket támasztott és nem akarta felvenni, mert túl fiatalnak és gyengének találta a Kármel szigorúságára. Ezért kérte a püspököt, hogy várjanak még. A szent püspök, aki jól ismerte Croissy kisasszony erényeit - hiszen ő volt a lelkivezetője - ezt mondta: - Vegye fel, Tisztelendő Anya, vegye fel, mert ez egy földi angyal, és biztosítom, hogy sok örömet fog okozni a közösségnek. A perjelnő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Croissy kisasszony egy időre visszatérjen az édesanyjához Amiens-be, amíg testileg megerősödik és hivatását kipróbálják.

      A kívánt félévi idő letelte után a szent püspök - aki ezt a galambot már nagyon szerette volna elhelyezni a bárkában - ismét visszakísérte a kislányt, akit 1762. október 21-én fel is vettek jelöltnek. A következő év február 12-én öltözött be, és 1764. február 22-én tette le fogadalmát. A fekete fátylat azonban csak júliusban kapta meg, amikor az udvar Compiégne-be jött, mert a kegyes királyné, Leszczynska Mária, saját kezűleg akarta fejére tenni a fátylat.

      Mint fiatal fogadalmas nővér, ugyanolyan buzgó maradt, mint novícia korában volt. Minden nap előbbre haladt a lelkiéletben, és világosan látszott, hogy Isten szeretete vezeti. Ellentmondás és erőltetettség nélkül teljesítette feladatait. Szívének értékei, gyengéd áhítata, buzgósága, a benne élő szerzetesi erények még természetes tehetségét, okosságát és tudását is felülmúlták.

      Harmincnégy éves korában perjelnővé választották, majd 1779-ben újraválasztották. A szabályok nem tették lehetővé, hogy harmadszor is hivatalba lépjen, de a ház akkori elöljárója, Mgr. d'Argentré, Sées püspöke, mindenki nagy megelégedésére még 18 hónapig hivatalában tartotta. E megbízatását azután Henriett nővér éppen olyan boldogan tette le, mint amilyen nehéz szívvel vállalta annak idején. Ezután novíciamesternő lett. Maga volt az élő regula, példája igazolta tanácsait. Igazi anyaként viselkedett a novíciákkal szemben. Gyengédsége visszhangra talált a fiatalokban, és a kedves Henriett anya sűrűn szerepelt a szerzetesnők leveleiben, melyeket az archívum megőrzött.

      1789-ben negyvennégy éves volt.

A vértanúhalált halt nővérek életrajzai (folyt.)

Szent Lajosról nevezett nővér

      Világi neve Mária-Anna Franciska Brideau. 1751. december 7-én született Belfort-ban. 1770. május 4-én lépett be a rendbe, szeptemberben volt a beöltözése, és 1771. szeptember 3.-án tette le fogadalmát. A szerzetesi erényekben példaképe volt az egész közösségnek, különösen kitűnt szerénységével, a szilencium megtartásával, és nagy pontosságjellemezte a zsolozsmában. A forradalom idején alperjelnői hivatalt töltött be.

      1789-ben harmincnyolc éves volt.

Megfeszített Jézusról nevezett nővér

      Világi neve Mária-Anna Piedcourt. Párizsban. 1715.december 8-án született Périszban. 1734. szeptember 3-án lépett be a rendbe, 1736. július 23-án ötözött be, és 1737. augusztus 2-án tett fogadalmat. Sokáig volt első sekrestyés, s hosszú élete folyamán a közösség szemében mindvégig példaképe a szerzetesi erényeknek. Az Istennek szentelt életet oly nagyra értekelte, hogy halála pillanatáig meg tudta őrizni egy egyszerű novícia alázatosságát és önátadottságát.

      1789-ben hetvennégy éves volt.

Feltámadásról nevezett Sarolta nővér

      Világi nevén Mária Thouret, 1715 szeptemberében született Meaux-ban. 1736. március 18.-án lepett be a rendbe, július 27-én kapta meg a szent ruhát, és 1740. augusztus 19-én tette le fogadalmát. Amikor megkérdezték, hogy ilyen vidám és élénk természettel, miként jutott arra a gondolatra, hogy a szigorú Kármelbe lépjen, így válaszolt: „Kínos története van ennek. Tizenhat éves koromban árva lettem, s minden lehetséges módon igyekeztem megszabadulni a gyámomtól. Hol rokonokhoz, hol más jó barátokhoz költöztem, ahol szabadon élhettem, és átadhattam magamat a szórakozásnak, különösen a táncnak. Nem is hagytam ki egyetlen alkalmat sem, és minden báli meghívást elfogadtam. Isten - aki engem magának akart - megengedte azonban, hogy egy bálban olyan tragikus esemény tanúja legyek, ami nagyon mély benyomást tett rám. Ekkor határoztam el, hogy nem csak bálba nem fogok többet menni, de Isten segítségével és kegyelmével a világot is elhagyom, kerül, amibe kerül. A jó Isten nem csak cukorral édesgeti magához az ő galambjait, mint például az én társnőmet, Megfeszített Jézusról nevezett nővért. Őt ugyanis annyira elbűvölte a kármelita öltözék, hogy minden más meggondolás nélkül, egyedül azért lett kármelita, hogy ezt a ruhát hordhassa.”

      Sarolta nővér a rendben viselt különböző hivatalait a legnagyobb buzgósággal látta el, különösen mint betegápoló tűnt ki. Nagy szeretettel és lelkierővel ápolta az egyik nővért, akinek sebei borzalmas bűzt árasztottak, s ő ennek ellenére soha, legkisebb jelét sem adta az undornak vagy kedvetlenségnek. Ha kellett, éjjel vagy nappal, akár óránként is szeretettel kötözte be a sebeket. Sőt, amikor ő maga is szinte belerokkant az ápolásba és fel akarták menteni, azért könyörgött, hogy tovább gondozhassa a szegény beteget, aki nehezen tudna megszokni egy újabb ápolót.

      1789-ben hetvennégy éves volt.

Szent Ágostonról nevezett Teréz anya

A vértanúhalált halt nővérek életrajzai:

      

      Világi neve Mária-Magdolna Klaudia Lidoine. 1752. szeptember 22-én született Párizsban, és már születése másnapján megkeresztelték a Saint-Sulpice plébániatemplomban. Szülei gondos nevelésben részesítették. A tehetséges kislány szívében korán felébredt a szerzetesi hivatás, de a család nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy a hozományt meg tudta volna fizetni. Ezért bemutatták őt XV. Lajos leányának, Lujzának, aki akkor már a Saint-Denis-i kármelita rendház perjelnője volt. Lujzára mély benyomást tett a fiatal lány intelligenciája, életkorát messze meghaladó buzgósága és tehetsége, ezért rávette a trónörökösnét, Mária-Antóniát, hogy saját jövedelméből fizesse ki a hiányzó hozományt. Mária-Antónia - akit a forradalom idején szintén lefejeztek - szívesen vállalta a költségeket. Lujza a Compiégne-i kolostorba irányította a fiatal jelöltet, ahová az 1773 augusztusában - huszonegy éves korában - lépett be. Három hónap múlva, november 14- én, rendi mindenszentek ünnepén öltözött be, és magas rangú pártfogója - Lujza királyi hercegnő - rendi nevét kapta, így lett Szent Ágostonról nevezett Teréz. Fogadalmát a következő év november 16-án tette le. Hivatását oly tökéletesen és buzgón élte meg, hogy elöljárói és nővértársai megbecsülését kiérdemelve fogadalmának tizenegyedik évében - 1785-ben - perjelnővé választották. E funkciójában Jézusról nevezett Henriett anyát követte, akinek jósága és bölcsessége nem hiányzott belőle sem. Nagyon szigorú volt önmagához, önmegtagadásaiban szinte a kegyetlenségig ment el, de ugyanakkor gyengéd figyelemmel gondoskodott nővértársairól. A három év letelte után - 1788-ban - újraválasztották. A rendkívüli, nehéz idők új követelményei még inkább aktivizálták energiáit, bátorságát és szerzetesi lendületét.

      1789-ben harminchét éves volt, és készen állt a nagy eseményekre.

A nem-mártír kármelita apácák életrajzai

       Amikor 1789-ben kitört a francia forradalom, a Compiègne-i kármelita rendházban tizenöt kamővér, három segítő nővér, egy novícia és két külső nővér élt. E két utóbbi személy tulajdonképpen nem volt nővér, ők intézték a házon kívüli ügyeket. Öt év múlva e közösség tizenhat tagja halt vértanúhalált, köztük a két külső nővér. Először azt az öt nővért mutatjuk be röviden, akik nem lettek mártírok:

      Jézusról és Máriáról nevezett Erzsébet (vezetékneve: Boitel), 55 éves korában 1791 februárjában a kolostorban halt meg.

      Jézusról és Szent Péterről nevezett nővér (vezetékneve: d'Hangest) a kolostorból való kiűzetés után másfél hónappal, tehát 1792. október 31-én, 55 éves korában, egy Compiègne-i lakóházban halt meg.

      Gondviselésről nevezett Stanislas (vezetékneve: Legros) és Jézusról nevezett Teréz (vezetékneve: Jourdain) nővérek 1794 márciusa körül - elöljárói engedéllyel - Rosiéres-be (Picardia) távoztak, hogy segítsenek Stanislas nővér testvérének, akinek hirtelen meghalt a felesége. Tehát júniusban, amikor letartóztatták a nővéreket, ők már nem voltak Compiègne-ben.

Megtestesülésről nevezett Mária nővér

      Világi nevén Franciska-Genovéva Philippe 1761. november 16-án született Párizsban, Conti herceg házasságon kívüli gyermekeként. Húsz éves kora körül nagyon beteg lett (részleges bénasága miatt nem tudott járni, a gyomra nem bírta az ételt, stb.), az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Ebben az időben volt folyamatban Mme. Acarie boldoggá avatása. (Megjegyzés: Hérulle kardinális /1575-1629/ és Mme. Acarie /1565- 1618/ telepítették le a kármelitákat Franciaországban. Mme. Acarie két leánya is belépett, ő maga pedig segítő nővérként élt Franciaország első sarutlan kármelita kolostorában. 1791-ben avatták boldoggá. Rendi neve: Megtestesülésről nevezett Mária.) Philippe kisasszony egyik unokanővére a Pontoise-i kármelita rendház perjelnője volt. A közösség Mme. Acarie közbenjárását kérte, és kilencedet kezdett a beteg gyógyulásáért. Franciska-Genovéva megígérte, ha meggyógyul, belép a Kármelbe. A kilenced utolsó napján, 1784. július 16-án - Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén – tolókocsijában ott ült a reggel ötórai szentmisén Mme. Acarie kápolnája előtt. Amikor áldozáskor a szentostyát magához vette, meggyógyult. A gyógyulás tartósnak bizonyult és ő megtartotta ígéretét. 1786. szeptember 23-án lépett be a Compiègne-i Kármelbe, ahol 1787. március 23-án öltözött be és Mme. Acarie közbenjárására emlékezve, hálából az ő nevét vette fel: Megtestesülésrol nevezett Mária. Fogadalmát 1788. július 22-én tette le. A letartóztatás idején nem tartózkodott Compiègne-ben. 1794. márciusában ugyanis Párizsba ment, hogy örökségével kapcsolatos családi ügyeket intézzen. Ottléte a tervezettnél hosszabbra nyúlt, mert a hivatalok olyan iratokat is kértek tőle, melyek beszerzése nem volt egyszerű. Ez idő alatt rendszeresen levelezett a perjelnővel, és Párizsban találkozott is vele. Erről azonban a későbbiek folyamán részletesen beszámolunk.

      William Bush írja:

      Megtestesülésről nevezett Mária nővér egy évvel azután, hogy nővértársait kivégezték, 1795-ben mintegy nyolc hónapra visszatért Compiègne-be, s akkor már mint Madame Philippe, követelte a hatóságoknál a közösség javaiból rá eső részt, a hatóság ugyanis éppen azok elkobzására készült. A későbbiek folyamán Madame Philippe soha nem nyilvánitotta ki azt a vágyát, hogy belépjen egy újra meginduló Kármelbe. Huszonnyolc évi hányódó élet után 1823-ban a Sens-i Kármelbe vonult vissza. Itt élte le életének hátralévő tizennégy évét, de nem mint nővér, hanem mint fizető vendég. Mgr. Villecourt - a későbbi érsek – kívánságára itt írta meg társnői életrajzát. Neki köszönhető, hogy a tizenhat kármelita vértanú életét részletesebben ismerjük, hiszen velük élt nyolc éven át. 74 éves korában, 1836-ban halt meg, a kolostorra hagyva felmérhetetlen értéket jelentő írásait.