2011. 10. 04.

Készen az önfeláldozásra

      Érthető, hogy ebben a fenyegető és zavaros időben sok család gondolt arra, hogy legalább egy időre, amíg a vihar elvonul, rábeszéli a család szerzetesnő tagját, térjen haza, ahol nagyobb biztonságban lehet. Ezek a kísérletek eredménytelenek maradtak, és szilárd eltökéltséggel találkoztak. Compiègne-ben Tréselle nővér rokonsága tett lépéseket, hogy a nővér otthagyja a közösségét: de ő nem hogy visszautasította a hívást, de még csak látogatóba sem járt haza, kivéve egy alkalmat, amikor az előző nap megkeresztelt kis rokon csecsemő meghalt. Ennek persze volt más oka is: a Tréselle család némely tagja - mint később látni fogjuk - nem csak a szerzetesi hivatással, de magával a vallással szemben is ellenséges magatartást tanúsított.
      Egészen más volt a helyzet Chrétien nővér esetében, akinek édesanyja Gisors melletti birtokukra vonult vissza, és szorgalmazta, hogy leánya is vele menjen. Bár a nővér nagyon félt a vészjósló jövőtől, nem teljesítette szülei kívánságát, hanem így írt nekik: „Mi a század áldozatai vagyunk, fel kell áldozni magunkat, hogy ez a mai világ kiengesztelődjön Istennel. A boldog örökkévalóság vár rám! Siessünk hát, fussunk e cél felé, és szenvedjünk szívesen ebben a rövid életben. Ma vihar tombol, de holnap már a kikötőben leszünk.”
      Konstanc nővér, aki még mindig novícia volt, eleget tehetett volna szülei kívánságának, akik érte jöttek Saint-Denis-ből. A Soiron testvérek hazamehettek volna édesapjukhoz, aki Compiègne-ben élt. A novíciát nem kötötte a fogadalom, a külső nővéreket még kevésbé. De az események, amelyek elszakíthatták volna őket a közösségtől, csak még szorosabbra fűzték a kapcsolatokat. A klauzúra elhagyása semmilyen változást nem jelentett számukra. Mind a hárman hozzákötötték sorsukat a kármeliták sorsához. Ettől kezdve olyan szorosan kötődtek a rendhez, hogy többé már mi sem különböztetjük meg őket. Nincs fogadalmuk, ezért a szó szoros értelmében nem kármeliták, mégis azzá tette őket spontán és állhatatos ragaszkodásuk. Mivel örömmel vállalták a nővérek megpróbáltatásait, dicsőségüktől sem lehet őket megfosztani.
      Várhatott-e tovább a perjelnő anya azzal, hogy megossza gondolatait a közösséggel, amikor a nővérek ilyen egységesen és szilárdan kiálltak? Megtestesülésről nevezett Mária nővér írja: „A kolostor elhagyása a perjelnő számára nem jelentett semmiféle életmódváltozást. Éppen ellenkezőleg, az Egyházra és Franciaországra nehezedő sok baj, ha lehetséges, még több önmegtagadásra ösztönözte. Szívesen és gyakran állította szemünk elé, amit Szent Teréz anyánk mondott (hogy a kármelitáknak Franciaországért is vezekelniük kell és fel kell ajánlani életüket; mert ez a nagy szent nem csak saját hazájára, Spanyolországra, hanem a Franciaországra is gondolt, melyet abban az időben oly sok polgári és vallási harc gyötört, és a nemzet hite nagy veszélyben forgott). Egy napon perjelnő anyánk bevallotta, elmélkedés közben az jutott eszébe, a közösségnek áldozatként kellene magát felajánlania, hogy ezáltal lecsillapítsa Isten haragját, az Egyház és az állam visszakapja Isten békéjét, melyet az ő szent Fia hozott erre a világra. Az hiszem - tette hozzá - nekünk, akik azért léptünk a szerzetbe, hogy itt üdvösségünkért munkálkodjunk, ez az önfeláldozás kevésbé esne nehezünkre. Anyánk elmondott egy felajánló imát, és mi mindannyian megígértük, hogy csatlakozunk hozzá.”
      Mégis történt egy kis incidens. A két korelnök, Piedcourt és Thouret nővérek, - mindketten már 77 évesek - mélyen megrendültek. Nem annyira önmaguk feláldozása rettentette meg őket, mint inkább a tragikus mód, ahogy annak be kell következnie: „Nem tudták eltitkolni félelmüket és rettegésüket, amit a guillotine-nak még csak a gondolata is ébresztett bennük. »Ah, kedves Anyánk, arra gondol, hogy...?« - de a felindultságtól nem tudták befejezni a mondatot.” Ellenkezésük inkább fizikai, mint morális okokra vezethető vissza. »Nővéreim - válaszolta Anyánk – nem tudom, milyen sors vár ránk, de történjék bármi, bízom abban, hogy Isten mindannyiunknak megadja a kegyelmet életünk feláldozásához. Higgyétek el, nem az a szándékom, hogy bárkit is kötelezzek a csatlakozásra. Ha visszautasítanátok, legkevésbé én lennék megbotránkozva.« A mi jó nővéreink celláikba mentek. De már aznap este térdre vetették magukat Anyánk lába előtt, bocsánatot kértek kishitűségükért. Megvallották, mennyire szégyenlik gyengeségüket, és éppen nekik - akik hajlott koruk miatt szinte már a sír szélén állnak - mennyire pirulniuk kell e hibájuk miatt. Szinte mint külön kegyet kérték Anyánktól, engedje meg, hogy csatlakozhassanak az önfelajánláshoz, amihez azután az utolsó napig hűségesek is maradtak.”