2012. 01. 07.

A Forradalmi Bizottság működése Compiègne-ben

1793. augusztus -1794. május

      Igazuk volt a nővéreknek, amikor előre látták a bekövetkező borzalmakat. 1792 vége, a rettenetes 1793-as év és 1794 eleje számukra mégis viszonylagos nyugalomban telt el. Ez annál is inkább érdekes, mert Compiègne nem tudta elkerülni a forradalom viharát úgy, mint néhány város. A Konvent választásai új szereplőket hoztak felszínre: Bourdon (Oise megyéből), Isoré, a porosz Anacharsis Cloots, és Massieu, a jogcím nélküli püspök. A király perében Oise megye képviselőinek többsége (tizenkettőből kilenc) a halálra szavazott. A községtanácsi választások magában a városban is változásokat hoztak. De Cayrol polgármester a járási bírói szék védett állásába vonult vissza, helyére egyhangúlag az ifj. Scellier-t választották meg. 
      A községtanácsok csak a hatalom bábjai voltak. A Konvent ugyanis bizottságokat állított melléjük, melyek feladata volt a községtanácsot erőszakkal befolyásolni, vagy feloszlatni. A bizottság 12 tagját – a forradalmi agitációtól áthatott alsóbb néprétegekből kikerülő ügynököket - mindig a nép választotta. A Compiègne-i községtanács „nagyon jó légkörű” tanácskozásain számos letartóztatást rendeltek el a Forradalmi Bizottság nyomására. A Bizottság az első nagy eredményt augusztus 25-én könyvelhette el, amikor a polgármester, az ifj. Scellier és De Hennequin helyettes titkár a községtanács nevében nem csak a 25-i döntést írták alá, hanem azt is, hogy „jóváhagyják mindazt, amit a Bizottság eddig tett és a jövőben tenni fog”. Ennél alkalmazkodóbbak nem is lehettek volna. A polgármester és a titkár aláírása után még ötvenhárom név sorakozik.
      A kijelölt áldozatok névsorának élén két pap áll: 
  • Louis-Claude-Germain Collet, ötvennyolc éves, „arisztokrata, a fanatizmus apostola, titokban misézik. Soha nem jelent meg a polgári ünnepeken és a választásokon, nem tett polgári esküt. Miséire szívesen járnak az arisztokraták és fanatikusok, az itteni kastély zsarnoki lakóinak káplánja. Kapcsolatban áll fanatikus szerzetesekkel és nemesekkel. Álnok jellemű, a forradalom ellensége”. [Ezt és a következő értékeléseket szó szerinti idézzük a Compiègne-i Forradalmi Bizottság jegyzőkönyveiből (Oise megye Levéltára).] 
  • A másik pap Jean-Hippolyte Monache, negyvenegy éves, „egykori szerzetes, fanatikusan megszegi a törvényt, mely megtiltja az egyházi ruha nyilvános viselését. Kapcsolatban áll fanatikusokkal és volt apácákkal”
      Ezután Compiègne köztiszteletben álló személyiségeinek nevei következnek: 

      Jean-Charles Charmolüe családja arról volt híres a városban, hogy az alapítás óta több leányt adott a Kármelnek. Őt azért tartóztatták le, mert „köztudottan soha sem mutatkozott a polgári ünnepeken és választási gyűléseken, valamint a nemzeti gárdában sem jelent meg, amikor a törvény erre kötelezte”. 
      Pannelier urat azzal vádolták, hogy „híveket toborzott”. Vele együtt nem csak feleségét, de 90 éves édesanyját és két leányát is letartóztatták. „Arisztokraták és fanatikusok...” A két fiatal lányt hamarosan elengedték, de édesanyjukat továbbra is fogva tartották. 
      A Lancry család több tagját is letartóztatták: az apát, az anyát, és emigrált fiuknak feleségét. Az apa és anya hetven évesek, közismertek „szociális érzékenységükről”. Menyük 1787 óta elmebeteg, két gyermeke hét és tizenhárom évesek. 
      1793. augusztus közepétől október 29-ig Compiègne 73 lakosát tartóztatták le, és a Forradalmi Bizottság gondoskodása folytán nyolc csoportban szállították őket Chantilly börtönébe. Milyen hatalmas méretű terror egy elég kis városban! Csak a két pap esetében világos a letartóztatás oka: papi hűségük. Néhány családnál elegendő, hogy emigráns rokonaik vannak, mások vallásos érzelműek, nem rokonszerveznek a Köztársasággal, ami azonnal arisztokratákká tette őket. Nem egyszer maguk az üldözők is elismerték erényeiket, és tanúskodtak az áldozataikat körülvevő megbecsülésről. 

      Részletesebben kell beszélnünk Mulot de la Ménardiére-ról és feleségéről, akiknek sorsa később összekapcsolódik a kármelitákkal. Mulot Compiègne Szent Germain kerületében lakott. Apja királyi tanácsos, neki nem volt foglalkozása. Alkalmi verseket írt, minden tehetség nélkül. Sem életkora (52 éves), sem az események nem gyógyították ki ebből az ártatlan szenvedélyből. Saját feleségéhez írt verseit éppen úgy közzétette, mint a többit. Soha sem ártotta magát a politikába. 1791. május 10-én ábrándos vagy mókaszerető választóktól mégis kapott két szavazatot.
      Felesége, Mária-Magdolna Boitel, Agnetz-ben (Oise) született és három évvel idősebb volt nála. Nem született gyermekük. Vezetékneve ugyanaz, mint az 1791. február 20-án meghalt, Jézusról és Máriáról nevezett nővéré (Boitel), valószínűleg rokonok. Eufrázia nővér (született Brard) pedig férjének unokatestvére. A házaspár így kettős családi kapoccsal kötődött a Kármel nővéreihez. Innen fakadt a barátság, melyben szomorú szerepet játszottak a versek.
      Mulot nevét nem emlegették ellenségesen a Forradalmi Bizottságban, ártalmatlannak tartották. Nem így a feleségét, akit az egyik bizottsági tag „házsártosnak, gonosznak és pletykásnak” nevezett. A Bizottság augusztus 22-i ülésének napirendje nem foglalkozott velük, a 25-i ülésen viszont egyikük kifejtette véleményét, miszerint a család gyanús. Azonnal elrendelték mindkettőjük letartóztatását. Az indoklás a következő: „Mulot és felesége: nyomorult férfi, házsártos asszony, titoktartás megsértése, de nincs bizonyítva”. Kis idő multán Mulot visszakapta szabadságát, de feleségét 1793. szeptember 27-én átszállították Chantilly börtönébe.

2012. 01. 02.

Önkéntes vértanúság

      Megtestesülésről nevezett Mária nővér beszámol az önfelajánlás körülményeiről, de a pontos dátum ismeretlen. Ennyit jegyez meg: „...kolostorunk elhagyásakor...” tehát 1892 utolsó hónapjaiban. Ez az önfelajánlás nem egy merész és általános ráhagyatkozás az isteni akaratra, hanem szabályos és kifejezett önfelajánlás, lemondás az életről olyan mértékben, ahogy a teremtménynek még joga van efölött rendelkezni, amikor önmagát áldozza fel engesztelésül mindenkiért. A perjelnőnek bizonyosan nem állt szándékában, hogy ezt ráerőltesse a nővérekre, de azért volt bátorsága beszélni róla, mert tisztán látta leányai lelki beállítottságát. Amint megtette javaslatát, azon nyomban egyöntetűen és változatlanul fogadták el a felajánlást, mint egy olyan családi elhatározást, amiről már régóta gondolkodtak. Ez a tett a világ szemében különös és szokatlan, a keresztény misztika azonban tudja, hogy gyökere és példája maga a keresztáldozat. Ha Jézus Krisztus a világ bűnöseiért engesztelő áldozatul akarta odaadni önmagát, akkor nem a legnagyobb kiváltság-e Őt követve áldozatul adni szegény életünket testvéreinkért? 
      Ez a felajánlás nyomja rá bélyegét a kármeliták hátralévő napjaira. Ez a kulcsa rendíthetetlen egységüknek, ez a magyarázza, miért akarnak együtt maradni. Ha ugyanis külön válnak, elszakadnak attól a sorstól, melyet előre megéreztek. Ezért olyan bátrak a szenvedésben, ezért örülnek az áldozatnak, ez adja a lendületet, amivel a halálba mennek. Más az, amikor valakit áldozatként hurcolnak oda, akármilyen bátor legyen is. Ezek a nővérek, saját akaratukból mennek. Feláldozzák magukat Istennek, és már a vértanúságot megelőző két évben elfogadták azt és vágyódtak rá.