A kiűzetés: 1792. szeptember 14.

      A szerzetesnőktől követelt nyilatkozat csak az első lépés volt: a civil hatalom be akart nyúlni a közösség belső irányításába is. „Mi olyan perjelnőt akarunk, akit mi választunk” - mondják a nővérek Compiègne-ben. De hamarosan, 1790. október 8-14. között, olyan törvény lép életbe, mely elrendeli, hogy városi hivatalos képviselő jelenlétében elöljárót és gazdasági intézőt kell választani. December 8-12. között pedig rendelet szabályozza - hogy ellentétben a kolostorok eddigi gyakorlatával - a segítő nővéreknek is részt kell venniük a választásokon.

      Ezért 1791. január 11.-én két városi tisztviselő - Le Comier és Mouton - hivatalból kiszállnak a kármelita kolostorba, bemennek a klauzúrába és összehívatják a nővéreket, beleértve a segítő nővéreket is. Boitel nővér betegsége miatt a cellájában maradt és nem vett részt ezen az ülésen. A szavazás eredménye: 17-ből 16 szavazatot Lidoine nővér, a jelenlegi perjelnő kapott; gazdasági intézőnek pedig Croissy nővért (Jézusról nevezett Henriettet), az előző perjelnőt, jelenlegi novíciamesternőt választották meg. Dufour és Roussel segítő nővérek is aláírták a jegyzőkönyvet; Vérolot nővér azonban nem, valószínűleg írástudatlan. A hivatalos személyek jelenlétében lebonyolított választás tehát nem más, mint tapintatlan beavatkozás a kolostor életébe, és ismét csak a karnővérek és segítő nővérek tökéletes egysége, elöljáróikkal szembeni egységes érzülete nyilvánult meg. Néhány hét múlva (1791. február 20.-án) Boitel nővér meghalt. Élete utolsó perceiben nem azt sajnálta, hogy meg kell halnia, hanem hogy nem lehet mártír társaival együtt, mert ezt előre látta és remélte maga és nővérei számára.

       A jogtalanul kinevezett püspökök és az alkotmányra esküt tett papok zavart keltettek a plébániákon és elindítottak egy harcot az Egyházon belül. Az Alkotmányozó Gyűlés ezzel tetézte az amúgy is meglévő társadalmi és politikai küzdelmeket. Amikor a perjelnő különböző híreket kapott a franciaországi kármelita rendházakról, arról is értesülhetett, hogy Verdun-ben a perjelnő kiutasította Meuse megye püspökét, Mgr. Aubry-t, aki ezek után nem mert erőszakkal behatolni a klauzúrába; hogy Besanconban sem a kármeliták, sem a bencések, de más rendek sem fogadták Mgr. Séguin püspököt; hogy Arles-ban Roux püspök hasonló ellenállásba ütközött. Nantes-ban 1791. június 3.-ról 4.-re virradó éjszaka a hazafias érzelmű polgártársnők lázítására a nép testileg is bántalmazta a Couëts kolostor nővéreit, mert előző nap nem fogadták Minée püspököt. Az incidens miatt hosszú ideig újjal mutogattak a nővérekre és megvesszőzött Couët-ieknek nevezték őket.

      Oise püspöke, Massieu, aki egykor Cergy plébánosa volt, valószínűleg meg sem kísérelte, hogy meglátogassa a Compiègne-i apácákat. Vajon volt-e a kolostor körül fenyegető tömegmegmozdulás? A városi hivatal, a nemzeti gárda vagy az elvakult tömeg részéről előfordult-e itt is - mint annyi más helyen - bántalmazás, jogtalan és illetéktelen behatolás? Egyetlen írásos dokumentum sem utal erre. Megtestesülésről nevezett Mária nővér sem ír ilyesmiről, pedig ebben az évben még itt élt a nővérek között. Kinek az érdeme ez a visszafogottság? Massieu püspöké, aki nem törődött egyházmegyéjével? A városi hatóságé, amely nem akarta súlyosbítani a törvényt, aminek végrehajtása alól nem tudott kibújni?

      Szent Jakab alamizsnája néven működött a Compiègne-i Szent Jakab plébánián egy jótékony célú nőegylet, mely segítette a szegényeket, látogatta és gondozta a betegeket, tanította a gyerekeket, táplálta a szűkölködőket. Ezt az intézményt a XVII. század végén Mme Maintenon segítségével az akkori plébános és a Soissons-i püspök alapította. A munkában más plébániákhoz tartozó asszonyok is nagy számban vettek részt. A kármeliták sem hiányoztak, alamizsnával és ruhaneművel segítették a szegényeket. A város asszonyai szívesen jártak Szent Teréz alázatos és buzgó leányaihoz, akik mellett szinte megújult a szegények iránti szeretetük. A nővérek levelezésében is gyakran szerepelnek a buzgó asszonyok és lányok nevei. Ugyancsak a levelekből ismerjük a velük kapcsolatban álló, kolostorukból kiűzött, vagy az egyházi szolgálattól megfosztott papok neveit. Első helyen említjük Courouble jezsuita atyát, aki a nővérek káplánja és gyóntatója volt; De la Marche abbét, aki minden cím és rang nélkül egyszerűen a lelkek szolgálatára szentelte magát; Rigaud abbét, aki egyike a Kármel vizitátorainak, és jóllehet Párizsban lakott, időről időre megjelent Compiègne-ben, ahol nagyon népszerű volt a hívek körében; Bida abbét, aki a reimsi kármeliták gyóntatója volt, s akinek édesapja a kolostor orvosa. Bida abbé különösen hálás volt a perjelnőnek, mert jó tanácsaival a papság felé irányította. Ezért időről időre visszajárt a nővérekhez, misézett és prédikált nekik. Bida abbé nem sokkal ezután 15 reimsi kármelita apácát kísért át Belgiumba, majd a westfáliai Paderborn-ba, és számkivetésük egész ideje alatt velük maradt. Őrködött a lelkiség megtartása felett és szerény anyagi ellátásukról is igyekezett gondoskodni. Amikor a viszonyok rendeződtek Franciaországban, visszakísérte a nővéreket Reimsbe. Nagybátyját, Jacquemart jezsuita atyát, nagyra értékelték a reimsi karmeliták, mint lelkivezetőt. Neve Henriett anya egyik levelében is szerepel, tehát őt is jól ismerték Compiègne-ben. Végül megemlítjük Belloy és Estrées plébánosok neveit, akiknek azért kellett megválni plébániájuktól, mert nem tették le az esküt.

      A bizonytalanság, a fájdalom és a félelem felhőin áttört egy fénysugár, mely nagy örömet okozott a Kármelnek és az odajáró jámbor asszonyoknak. VI. Piusz pápa 1791. április 24.-én boldoggá avatta Madame Acarie-t , aki letelepítette Franciaországban a sarutlan kármelitákat. A pápai bréve május 24.-én, Mennybemenetel oktávájának vasárnapján jelent meg. A római Szent Péter templom fényes ünnepségén ott volt XV. Lajos két leánya is, Adél és Viktória. Bernis érsek, akkor még csak francia követ, szorgalmazására Róma minden temploma és kolostora ki volt világítva. A pápa megengedte, hogy a kármelita rend valamennyi templomában hasonló pompával üljék meg ezt a nagy ünnepet. Habár az akkori idők nem tették lehetővé a fényes külsőségeket, azért Compiègne-ben is nagy benső örömmel ünnepeltek a nővérek.

      Egy év telt el azóta, hogy 1790. augusztus 4.-én leltárba vették a rend vagyonát, és másnap nyilatkoztak a nővérek, akarnak-e maradni vagy sem. 1791 márciusában a kolostor gazdasági tisztségviselője jelentést készített a községtanácsnak anyagi helyzetükről, bevételeikről és kötelezettségeikről. A bevétel igen szerény: 7963 font, ebből 3022 fontot tesz ki a pap fizetése, az istentisztelettel és a kerttel kapcsolatos kiadások, a kertész, a külső nővérek és az orvos fizetése. Tehát 4941 font maradt a 17 karnővér, két külső nővér és két szolgáló ruházkodására, élelmére és egyéb kiadásokra, vagyis 21 személyre elosztva fejenként 235 font.

      Az 1790. október 14.-i törvény alapján és az 1791. augusztus 6.-i rendelet értelmében a hatóság csak 14 karnővért és három segítő nővért vett figyelembe. 1791. január 1.-től a szerzetesnőknek fejenként 478 fontot, a segítő nővéreknek 239 fontot fizettek negyedévenként előre. A megelőző állapothoz viszonyítva, ennek előnye csak látszólagos volt, hiszen ebből az összegből nem 17, hanem 21 személyt kellett ellátni, nem számítva az istentisztelettel és egyéb dolgokkal kapcsolatos kiadásokat. A nővérek kaphattak volna magasabb összegű ellátást, ha beleegyeznek, hogy eladják a házukat. Hogyan is gondolhattak volna erre? Hiszen a kolostor a közös élet feltétele, s ha lehetőségük volt ezt megtartani, a legvégsőkig ragaszkodtak hozzá, talán nem is sejtve, milyen közel van az a nap, amikor szilárd eltökéltségüket a törvény és erőszak fogja legyőzni.

      A Törvényhozó Gyűlés 1791. szeptemberi választásai során Oise megyében mértéktartó személyek kerültek hatalomra. A helyi választások is hasonló jelleget mutattak. Cayrol helyettes kerületi bírót csak a harmadik menetre sikerült polgármesterré választani, 146 szavazat közül akkor is csak 78-at kapott. Régiségekkel foglalkozó gyűjtő volt, egyik pártnak sem volt megszállott elkötelezettje, középszerűségét igazolja az is, hogy nem ért el jelentős szavazati többséget. Compiègne három plébánosa - Desboves a Szent Jakab templom, Beaugrand a Szent Germain, és Thibaux a Szent Antal templom plébánosa - letette az esküt az Alkotmányra, így mindhárman tisztséget kaptak, az elsőt jegyzőnek, a másik kettőt városi hivatalnoknak választották meg. A polgármester, a jegyzők, az ülnökök, a városi hivatalnokok, és a megbízott elnök a választások után testületileg a szent Antal templomba vonultak misét hallgatni.

      Az 1791-es év tehát némileg békésnek mondható, míg 1792 első hónapjai annál kevésbé. A nővérek hamarosan tudomást szereztek a május 27.-i rendeletről, mely kimondta a papok deportálását, és értesültek a június 20-i szégyenteljes jelenetekről, melyekhez az szolgált ürügyül, hogy a király keményen visszautasította e gyűlöletes határozat jóváhagyását. Nem volt titok előttük, hogy a Nemzetgyűlésben egyre fokozódik a gyűlölet minden iránt, ami a vallással kapcsolatos, és a megyék jóváhagyott törvény nélkül is megszervezik a papok erőszakos elhurcolását. Mennyi előjele a közeli végzetes eseményeknek! A papi és szerzetesi ruha viselését már kétszer illegálisnak és tilosnak nyilvánították. A klauzúrán belül a kármelita nővérek nem nagyon siettek engedelmeskedni és a hatóság sem sürgette őket.

      1792. augusztus 4-én a Soissons-ba küldött megbízottak levélben értesítették a Törvényhozó Gyűlést, hogy ott sok nemzetőr zsúfolódott össze „...miközben az emigránsok házai üresen állnak. A Notre-Dame apátság nagyszerű kórház lehetne, de jelenleg negyvenkilenc apáca foglalja el, akik a házat a legocsmányabb arisztokraták búvóhelyévé tették. Ki kellene őket telepíteni”. Charlier a következőképpen válaszolt: „Kérem, hogy azonnal rendeljék el a rendházak kiürítését és eladását...”

      A Törvényhozó Gyűlés augusztus 17.-én a következő rendeletet hozta:

• Art. I. - Október 1.-ig minden házat, melyet jelenleg szerzetesnők vagy szerzetesek laknak, nevezetteknek ki kell üríteniük, a házak az adminisztratív testületek megkeresésével eladásra kerülnek.

      Ez már nagyon távol volt attól az 1790. február 13-i törvénytől, mely megengedte, hogy a szerzetesnők házaikban maradjanak; de hát micsoda illúzió lett volna azt képzelni, hogy ez a szabálytalan kedvezés még sokáig tartható! Megszüntetni a kongregációkat és fenntartani a kolostorokat! Betiltani a társaságokat, de valójában hagyni, hogy tovább folytassák a közös életet! Túl nagy az ellentmondás!

      A perjelnő azonnal szerzett lakásokat a városban, ahová majd szétosztja nővéreit. A hatóság figyelmeztette, hogy a szerzetesi ruha már régóta tilos és az új törvényes rendelkezések már nem tesznek lehetővé további halogatást. Kinti életre kényszerítve, egyébként is az látszott okosnak, ha nem hordanak többé szerzetesi ruhát, ami megkülönbözteti őket, és ellenségeskedést válthat ki. Letették tehát a szent ruhát és világi öltözéket vettek magukra. A hatóság hozzáfogott a leltárba vett tárgyak, vagyis a királynék, hercegek és hercegnők ajándékaként őrzött istentiszteleti kellékek, papi ruhák, szentségtartók, cibóriumok, és értékes bútorok lefoglalásához. Nem kímélték a szerzetesnők személyes tárgyait sem, mindent elvettek, csak a legszükségesebbet hagyva meg számukra.

      Szeptember 12-én megkapták a parancsot, azonnal ürítsék ki a házat. A perjelnő arra számított, hogy a rendeletben rögzített október 1.-i dátum lesz a határidő, és eszerint intézkedett. A hatóság azonban sürgette és csak két nap haladékot adott. „Így történt, hogy szeptember 14.-én, a szent kereszt felmagasztalásának ünnepén szakadtunk el kedves és szent magányunktól” - írja Megtestesülésről nevezett Mária nővér.

      Új élet kezdődött számukra, de az is visszavonult szerzetesi élet volt. A világban, ahová kénytelenek voltak visszatérni, újra megtalálták a Kármelt.