A közösséget négy csoportra osztották

A Compiègne-i Szt. Antal templom

      A közösségnek 20 tagja volt: 14 karnővér, három segítő nővér, egy novícia és két külső nővér. Megtestesülésről nevezett Mária nővér írja: „Kénytelenek voltunk végrehajtani a végzetes törvényt, le kellett mondanunk arról, hogy egy fedél alatt éljünk. Elhatároztuk azonban, hogy a közösséget négy csoportra osztjuk, s velünk maradnak a külső nővérek is, akik a különböző üzenetek továbbításában, az élelem beszerzésében lesznek segítségünkre, és ők fogják széthordani a perjelnő lakásán elkészített ételeket.”

      A négy csoport a következőképpen oszlott meg:

      Crouy sebész doktor segítségével a perjelnő évi 150 fontért kibérelte Madame Vve Saiget-től a mai Szent Antal utca 9. számú ház egy részét. A bérlemény két földszinti és két első emeleti, utcára néző, valamint két második emeleti, belső udvarra néző szobát foglalt magába. Hat szobával elég nagy lévén, az elöljáró saját magának és csoportjának tartotta fenn: vele laktak Thouret és Piedcourt nővérek, akik koruk és betegségük miatt nagyobb gondoskodást igényeltek, Brard nővér, akit a perjelnő – kétségkívül jelleme miatt - maga mellett szeretett tudni, Dufour segítő nővér törékeny egészségi állapota miatt, és Teréz Soiron külső nővér.

      Egy második csoport részére a jelenlegi Cordeliers utca 14. számú házban a hosszú udvar végén álló kis épületet bérelték ki a De la Vallée családtól, akik az utcai részen laktak. A lakásnak kétszeres előnye volt: nem hatolt be az utca zaja, és nem kíváncsiskodhattak a járókelők. Ez az épület nem sokat változott és mintegy száz év múlva is emlékeztek az ott lakók, hogy itt miséket tartottak, amikor „nem voltak templomok”, vagyis tilos volt a szabad vallásgyakorlás. Ebben a házrészben lakott Brideau alperjelnő anya, Hanisset és d'Hangest nővér, valamint Katalin Soiron külső nővér.

Szent Antal utca 9. sz.

      A másik két csoport a mai Neuve utca 8. sz. hazának két külön álló részében rendezkedett be. Az egyik csoport az utcai front első emeletén két szobát, egy udvarra néző kis padlásrész manzárd szobáit és egy udvari nagy raktárrészt foglalt el. Mindez Chevalier úré volt. A másik lakrészről nem tudunk semmi közelebbit. Az egyik csoport tagjai Pelras, Trézel, Legros, Jourdain karnővérek és Roussel segítő nővér; a másik csoport tagjai Chrétien és Philippe karnővérek, Vérolot segítő nővér, Konstanc novícia, és „a páratlan Henriett anya, akinek kárpótlást jelentett, hogy egykori novíciái vele laktak” - ahogy Megtestesülésről nevezett Mária nővér írja.

      Ez a három ház egymáshoz viszonylag közel, a Szent Antal templom közelében állt, ezért a kapcsolattartás, a perjelnőnél elkészített ételek szétosztása, és az ugyancsak nála tartott esti összejövetelek nem okoztak különösebb problémát. Thibaux plébános letette az esküt a papok világi alkotmányára, de a kármelitákkal szemben is engedékenynek mutatkozott. Megengedte, hogy Courouble abbé egy külön kápolnában misézzen a nővéreknek. Így, bár a négy csoport ténylegesen külön élt, ez mégis némileg enyhített a helyzeten. Minden házban ugyanúgy végezték az áhítatgyakorlatokat, és ugyanúgy megtartották a szabályokat, mint a kolostorban. Ennek az életmódnak is meg voltak a maga önmegtagadásai, ha - annyi más mellett - csak a lakásokban való összezártságra gondolunk.

      A nővérek eskütétele[1] Megtestesülésről nevezett Mária nővér leírása szerint a következőképpen történhetett:

      A nővérek alig pár napja rendezkedtek be szegényes otthonaikban, amikor De Cayrol polgármester úr szeptember 19-én este nyolc óra felé a helyi ügyész, De Mosnier úr kíséretében megjelent a perjelnő lakásán, és azt kérte tőle, hívja össze a közösséget. Amikor minden nővér megérkezett, Cayrol úr emlékeztette őket az augusztus 14.-i rendeletre, mely szerint mindenkinek, aki állami kegydíjat kap, le kell tennie a szabadság-testvériség esküt. A kezében tartott nyomtatványt a nővérek elé tette. „Nem ellenséges szándékkal jöttünk, hanem teljes jóakarattal, hogy nem csak az önök, hanem a magunk nyugalmát és biztosítsuk.” A perjelnőnek tudomása volt arról, hogy Párizs általános vikáriusa, Mgr. Emery és más tekintélyes főpapok megengedhetőnek tartották ezt az esküt. Erről Rigaud abbé tájékoztatta, hogy lelkiismereti kételyeit eloszlassa. Egyébként a nővérek káplánja, Corouble abbé is aznap írta alá ezt az esküt. A nővérek azonban vámi szerettek volna addig, amíg a pápa nyilatkozik.

Cordeliers utca 14. sz.

      A perjelnő annál is inkább habozott, mert az eléje tett papírlap, amit alá kellett volna írniuk, teljesen üres volt. Ezt megjegyezte a polgármesternek, hozzátéve, hogy ha az esküről van szó, ő van felhatalmazva arra, hogy a nővérek nevében nyilatkozzon. „Egyáltalán nincs igaza, amikor így aggódik - válaszolta Cayrol úr – most nem az eskütétel a kérdés. Értsék meg jól, az aláírás, amit kérünk, biztosíték arra, hogy a jövőben semmiféle zaklatás ne érhesse önöket......Mondja kérem, egyáltalán mi az, ami a lelkiismeretét zavarja? Nyugodjon meg, és írják alá, mert engem is sürget az idő.”

      Bízva Cayrol úr korrektségében először a perjelnő anya, utána pedig minden nővér aláírta az ívet.[2]

      Tekintve, hogy jelentős egyházi személyiségek nem találtak semmi rosszat a szabadság-egyenlőség eskü letételében, a perjelnő nagyon bölcsen határozott, amikor aláírta és aláíratta az eskü szövegét. Ezáltal nem csak az ebben az anyagi helyzetben annyira szükséges kegydíjat biztosította maguknak, hanem a nyugalmat is. A polgármester pedig megmentette magát attól a kellemetlenségtől, hogy kénytelen legyen zaklatni az apácákat, akiket pedig tisztelt. A kármeliták a következő huszonegy hónapban valóban nyugodtan éltek, amit nyilvánvalóan az aláírásnak köszönhettek.

___________________________________

[1]      Különbséget kell tenni a két eskü között. Az egyik a papok esküje, ami azt jelentette, hogy a hatóságok és a nép jelenlétében ünnepélyes esküt kellett tenni az Alkotmányra. A plébánosokat és püspököket a nép választotta. Az Egyház - mint törvényeivel ellenkezőt - mindezt megtiltotta. A másik az un. szabadság-egyenlőség eskü, amikor az illető arra kötelezte magát, hogy élete árán is megvédi a nemzetet, fenntartja a szabadságot és egyenlőséget.

[2]      A legújabb történeti kutatások szerint a valóság az, hogy a nővérek szeptember 19-én elmentek a Városházára és káplánjukkal, Courouble abbéval, együtt letették az esküt.