Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés az Alkotmány előszavában kimondta: „A törvény nem ismeri el sem a szerzetesi fogadalmat, se bármiféle más elkötelezettséget, mely ellentétben áll a természeti jogokkal, vagy az Alkotmánnyal.” Annyira felerősödött az Egyházzal és a vallással szembeni ellenséges hangulat, annyira kívánták az állam megreformálását, és mindannak lerombolását, ami addig a francia társadalom alapját képezte, hogy várható volt, hamarosan a monasztikus élet fájának gyökeréig érnek, és azt is kivágják.
A folyamat 1789. október 26.-án kezdődött a fogadalomtételek megtiltásával. A Nemzetgyűlés elhatározta, hogy a törvényt jóváhagyásra azonnal a király elé terjesztik, és elküldik minden bíróságnak és rendháznak. Azt sem titkolták, hogy a kongregációk feloszlatásának ideje sincs már messze, de a kérdés pillanatnyilag függőben van. A Compiègne-i kolostort azonnal érintette az új törvény. Konstanc nővér 1788. december 13.-án öltözött be, és fogadalmát 1789. decemberében kellett volna letennie. A főnöknő így ír egy december 15-i levelében: „Imádkozzanak sokat a kis Konstanc nővérért; ma lenne fogadalmának örömteli napja, ha három hete hivatalosan nem kaptam volna meg a dekrétumot. Szegény gyermeknek sok nehézsége van, az édesanyja haza akarja vinni. Mi ugyan ellenezzük, de félek, hogy mégis elviszi, ami szörnyű megpróbáltatás lenne ennek a gyermeknek. Fiat! Fiat!”
Huszonhárom évével ő a legfiatalabb, de szerzetesi elkötelezettség nélkül is kitart a következő években. Csak halála előtt pár pillanattal teheti le örök fogadalmát, és ő lesz az első, aki a vérpadra lép. Valóban az állhatatosság rendíthetetlen példáját nyújtja számunkra.
A törvényhozás siet megszüntetni és feloszlatni az egyházi intézményeket. 1789. november 2.-án javaikat a nemzet rendelkezésére bocsátja, vagyis általános vagyonelkobzást rendel el. A 13-i rendelkezés arra kötelezi a jogtalan birtoklókat, hogy – mintha birtokviszonyuk kétes lenne - ingó és ingatlan javaikat jelentsék be... A bejelentési határidőt 1790. január 16.-ig meghosszabbítják; február 5.-én elrendelik, hogy ha egy városban ugyanannak a rendnek több háza van, kettőből egyet, háromból kettőt, négyből hármat meg kell szüntetni. Február 13.-án mind a férfi, mind a női szerzetesrendekben megtiltják a monasztikus fogadalomtételt, és azt a jövőben soha többé nem szabad újra bevezetni. Montesquieu abbé módosító indítványának köszönhetően - aki egyébként a törvény alapelvét megszavazta - az apácáknak megengedték, hogy házaikban maradjanak, s a jogszabály azon cikkelye sem volt rájuk nézve kötelező, amely a férfi szerzeteseknek megtiltotta, hogy több rendház tagjai egy házba összeköltözzenek.
Ez volt az az időszak, amikor a színházak, az irodalom, a karzat közönsége nem győzött eleget sajnálkozni és sóhajtozni a „kolostorok áldozatai” felett; amikor filozófusok követelték, hogy mentsék ki a szerzeteseket a börtönnek tekintett kolostorokból, és adják vissza szabadságukat. Montesquieu abbénak mégis arról kellett beszámolnia a nemzetgyűlésben, hogy eddig még csak olyan leveleket kapott, amelyekben a szerzetesek azt kérik, hogy házaikban maradhassanak. A párizsi és Saint-Denis-i Kármel elöljárói közös kérelemmel fordultak a Nemzetgyűléshez: „Méltóztassanak tájékozódni, hogy rendünk közösségeiben milyen élet folyik; ne higgyenek a tömeg előítéleteinek, se az emberek félelmeinek. Szívesen terjesztik a világban, hogy a kolostorokban csak áldozatok élnek, akiket lassan felemészt a bánat. De mi Isten előtt ünnepélyesen kijelentjük, hogy ha van a földön igazi boldogság, akkor mi itt, a szentély árnyékában, boldogok vagyunk. És ha még egyszer választani kellene a világ és a kolostor között, nem akad közöttünk egy se, aki első választását nagy örömmel újra jóvá ne hagyná... A királyság egész területén megtalálható kolostoraink minden nővére nevében helyezzük lábaik elé ezt a folyamodványt. Mindannyian aláírták, és vérükkel szerették volna aláírni, mert ezerszer inkább vállalnák a halált, mint életállapotuk megváltoztatását, ami valóságos vértanúság lenne számukra. Hűségnyilatkozatuk a Tiszteletreméltó Gyűlés egyik képviselőjénél van, és ha kívánják, bemutatja Önöknek.” Az említett képviselő De Bonal, Clermont-i püspök.
De hiábavaló minden magyarázkodás, minden könyörgés! A Nemzetgyűlés átlép ezen.
Mekkora gondot okozott ez a bizonytalanság az elöljáróknak! Még békés, normális viszonyok között is nagy felelősség súlya nehezedik rájuk, de társaik bizalma és buzgósága megkönnyíti a terheket. Egy elöljárónak ügyelni kell saját magára, ügyelni a többiekre, megőrizni a szabályokat, megelőzni az ellanyhulást, erősíteni a buzgóságot, fékezni az önmegtagadásban túlbuzgókat, mindenki egészségére vigyázni, visszautasítani a ház életében megjelenő mindenféle anyagiasságot, levelezni a rendi elöljárókkal és a többi kolostorral: mennyi gond nehezedik rá -, szinte elemészti! De erőt kell gyűjtenie a Kármelben szokásos elmélkedésből, hogy ilyen sok tennivaló között se felejtkezzék el saját tökéletesedésének munkálásáról. Az akkori bizonytalan helyzetben a Compiègne-i perjelnőt nem csak tapintata, okossága, hosszú elöljáróságának tapasztalatai, határozott egyénisége, és lendületes buzgósága segítette, hanem kiváló képzettsége és felkészültsége is. Napi feladatain túl újabb, nem kevésbé súlyos problémát jelentettek az akkori körülmények. Mi lesz a sorsa ennek a kolostornak, mely másfél évszázados múltra tekint vissza, mely híres szerzetesnőinek buzgóságáról, szoros kapcsolatot tart a királyi házzal és hercegi családokkal, melyet a szabályok szigorú megtartása jellemez, s melynek ő maga 15 éve a lakója? Megfosztva az anyagi javaktól, mi lesz a sorsa a szerzetesnőknek? Megfogant-e benne a félelem, amikor arra gondolt, hogy a nővérek visszatérnek a világba? Amíg nem rendeződnek a viszonyok számkivetésbe kell-e menniük, mint 1783-ban a németalföldi apácáknak? Forradalom idején kitegye-e őket életveszélynek, vagy szétszóródva megfossza őket a közös élet erejétől? Mekkora probléma! Mennyi aggodalom! Milyen óriási felelősség!
A nővérek semmit sem változtattak életmódjukon, és ünnepeiket is úgy ülték meg, mint szokták. Ilyen volt például Sarolta nővér fogadalmának 50. évfordulója, aki az évek folyamán betegápolóként, alperjelnőként és raktárosként dolgozott, akinek az egészsége a közösség szolgálatában használódott el. A rendek feloszlatása talán őt érintette a legfájdalmasabban. Nyolcvanadik életévéhez közeledve, félig megrokkanva, gondolt-e más jövőre, mint békés, nyugodt, megrázkódtatások nélküli kolostori életre? A szokások szerint, a pap a szentmisén külön köszöntötte. Biztos, hogy sok Compiègne-i is gratulált neki a fogadószobában, és a nővérek mind örömmel tekintettek a közösség korelnökére, akinek erényei és jó példája az évekkel csak növekedett. Megtestesülésről nevezett Mária nővér így emlékezik erre: „A nagy igyekezet és öröm, amit ünneplése kiváltott, meg kellett, hogy éreztesse vele, mennyire szeretik és tisztelik.”
1790. március 20-án az Alkotmányozó Gyűlés elrendelte, hogy a községi elöljárók vegyék leltárba a kolostorok javait, és minden szerzetest és szerzetesnőt kérdezzenek meg, akar-e a kolostorban maradni, vagy inkább elhagyja azt. Maradni... micsoda illúzió! Hiszen a férfiak rendházait már becsukták. A február 13-i törvényben ígértek ellenére is, nem ugyanez a sors vár-e rajuk is? Javaik leltárba vétele is ennek előjele volt. A férfi és női szerzetesek ekkor már állami kegydíjat kaptak. A községi elöljáróknak el kellett menniük a rendházakba, és tudatni a szerzetesekkel, hogy a forradalom mennyi jótéteményben részesítette őket. Mindenkitől külön-külön meg kellett kérdezni, mi a szándéka a jövőben. Egyenként kellett megjelennie a bizottság előtt, nehogy az elöljáró vagy valamelyik társuk befolyásolja őket, a titkár pedig feljegyezte nyilatkozataikat. A bizottság reményei szerint ily módon számos szerzetesnek kellett volna lemondani fogadalmáról, és sietve megragadni a felkínált szabadságot, hiszen az a hír terjedt el, hogy akaratuk ellenére vannak itt.
A Compiègne-i kerületi igazgatóság elnöke - Cluny egykori szerzetese - De Pronnay volt, akinek családja egy szerzetesnőt is adott a Kármelnek. Megbízott elnöke Poulain, titkára a könyvkereskedő-nyomdász Bertrand, tagjai pedig Joly és az ifj. Scellier. 1790. augusztus 4.-én testületileg megjelentek a kolostorban, és hozzáfogtak a ruhák, az ezüstnemű, a vertpénz, a könyvek, és az iratok leltározásához. Egyébként mindent ott hagytak a nővéreknél megőrzésre.
Másnap ismét eljöttek, végigjárták az egész házat, és mint legalkalmasabb helyiséget, kiválasztották a közös nagy termet. Négy katonát a terem két ajtajához állítottak, a többit pedig a cellák elé és a kolostor bejáratához rendelték. Az apácákat egymás után hívták be. Az elnök mindegyiküknek bejelentette, elérkezett szabadulásuk ideje. Kérte, hogy félelem nélkül beszéljenek, és nyugodtan mondják meg, ha vissza akarnak térni családjukhoz. Minden nővér egyöntetűen válaszolt. Olvassuk el a jegyzőkönyvet, melyben a titkár szó szerint rögzítette az apácák nyilatkozatait, és azonnal látni fogjuk, milyen határozottak voltak.
Elsőként a perjelnő (Szent Ágostonról nevezett Teréz anya) lépett be a terembe. Kijelentette, hogy „ebben a szent házban kíván élni és meghalni”.
Brideau nővér (Szent Lajosról nevezett), alperjelnő: „Kármelitaként kíván élni és meghalni.”
 |
| Feltámadásról nev. Sarolta nővér hiteles arcképe |
Az élénk szellemű, eleven eszű Brard nővér (Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Eufrázia) lelkének határozottságáról és lendületéről tett tanúságot: „Saját elhatározásából és akaratából szerzetesnő, szilárd elhatározása, hogy megmarad ebben, még ha saját vére árán kellene is megvásárolnia ezt a boldogságot.”
Legros nővér (Gondviselésről nevezett Stanislas) „nem tud elképzelni nagyobb boldogságot, mint kármelitaként élni, és legforróbb vágya így élni és meghalni”.
D'Hangest nővér (Jézusról és Szent Péterről nevezett) kijelentette, „ha ezer élete lenne is, mindig ugyanezt az életállapotot választaná, és semmi se tudná arra az elhatározásra juttatni, hogy elhagyja ezt a házat, ahol megtalálta a boldogságot”.
De Croissy nővér (Jézusról nevezett Henriett nővér)- az előző perjelnő, jelenleg novíciamesternő - azt mondta, hogy „egy egész életre kötelezte el magát, ez a beszélgetés pedig alkalom, hogy megújítsa és megerősítse fogadalmait”. Röviddel azelőtt, hogy megjelent a bizottság előtt, költött egy háromstrófás kis verset, melyben élénk színekkel írt a világ megvetéséről és a kolostori élet szeretetéről. Szó nélkül tette le a kérdezők elé, akik távozásukkor az asztalon hagyták a rettenthetetlen hitvallást.
Hanisset nővér (Mária Szívéről nevezett Teréz) „ha meg tudná kétszerezni a köteléket, ami őt Istenhez fűzi, akkor azt a tőle telhető legnagyobb erővel és örömmel megtenné”.
Trézel nővér, a „Rejtett Kincs”, (Szent Ignácról nevezett Teréz), egyszerűen kijelentette, hogy „elégedett az állapotával, itt akar élni és meghalni”.
Jourdain nővér (Jézusról nevezett Teréz) „kármelitaként kíván meghalni”.
Crétien nővér (Jézusról nevezett Júlia-Lujza) - a kezdetben oly barátságtalan özvegy, aki később kifejezetten kedvessé lett - kijelentette, hogy „egész élete folyamán ebben a szent házban kíván maradni”.
Pelras nővér (Gondviselésről nevezett Mária-Henriett) „erős elhatározása, hogy ebben a házban akar maradni”.
Philippe nővér (Megtestesülésről nevezett Mária) „ebben az állapotban kíván élni és meghalni; boldogsága éppen olyan állandó, mint hivatásának indítékai”.
Boitel nővér (Jézusról és Máriáról nevezett Erzsébet), aki betegsége miatt nem tudta aláírni nyilatkozatát, kijelentette, hogy „igaz kármelitaként kíván élni és meghalni, s ennél nagyobb boldogságot csak a mennyország nyújthat”.
Ez tehát a 15 karnővér nyilatkozata. Egységes kijelentések. Némelyikük egészen egyszerű, mély meggyőződésből fakadó szavai nem szorulnak magyarázatra. Mások megnyilatkozásai élénkebb, tüzesebb vérmérsékletről árulkodnak, egyszerre fejezik ki a szilárd határozottságot és a szükségtelen, jogtalan és arcátlan kérdések elleni lázadást. A jegyzőkönyvben rögzített nyilatkozatokat - családi és szerzetesi nevüket is feltüntetve - mindannyian aláírták.
A segítő nővérek nyilatkozatai sem térnek el a karnővérek kijelentéseitől: Roussel nővér (Szentlélekről nevezett Mária) „ebben az életállapotban és ebben a házban kíván élni és meghalni”. Dufour nővér (Szent Mártáról nevezett) „ebben a szent életállapotban kíván élni és meghalni”, Vérotol nővér (Xavéri Szent Ferencről nevezett), a legfiatalabb fogadalmas (1789. január 12.) szerint „ahogy egy tisztességes feleség a férjével marad, úgy semmi sem tudja őt arra bírni, hogy isteni vőlegényét, a mi Urunk Jézus Krisztust elhagyja”.
Konstanc Meunier-nek nem kellett nyilatkozni, mivel novícia volt, és nem tett fogadalmat. A két külső nővért, Katalin és Teréz Soiront sem kérdezték meg, csak egyszerű szolgálóknak tekintették őket, hiszen nem voltak szerzetesnők.
Némi biztonságot ad a perjelnőnek, hogy ilyen módon is bizonyságot szerzett társai eltökéltségéről. Velük együtt örül az egységnek. Micsoda erő a jelenben és mekkora biztosíték a jövőre nézve ennek a nagylelkű, egységes érzületnek a megtapasztalása! Párizs és Saint-Denis kármelitái írják az Alkotmányozó Nemzetgyűléshez küldött kérvényükben: „... ha a nővéreket felszólítanák, hogy válasszanak a világ és a kolostor között, nem akadna egy sem, aki első választását még nagyobb örömmel jóvá nem hagyná...”. A megpróbáltatások ezt igazolták: a rend 1900 tagja közül csak 5-6 lett hűtlen. A törvényhozók sejtései nem váltak be: a legszigorúbb rend volt a leghűségesebb és a legjobban felkészült a harcra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése