Jézusról nevezett Júlia-Lujza nővér
Világi neve Rozália Crétien. 1741. december 30-án született Loreau-ban (Chartres-i egyházmegye). Első szentáldozása óta hívást érzett szívében a szerzetesi életre, ő azonban keményen ellenállt, és hogy végleg legyőzze magában ezeket a gondolatokat, tizenkilenc évesen feleségül ment egyik unokatestvéréhez, akivel szemben kislány kora óta nagy rokonszenvet érzett. Hat évi házasság után férje, De la Neuville meghalt. Nagy volt a fiatal özvegy fájdalma, és gyászát a legvégletesebb módon nyilvánította ki. Bezárkózott fekete drapériákkal bevont szobájába, és senkivel sem érintkezett, még családja tagjaival sem, csupán a cselédségnek adta ki utasításait. Elhagyta vallási gyakorlatait, minden idejét frivol regények, és színdarabok olvasásával töltötte. Egyik pap nagybátyja, aki az Évreux-i katedrális kanonokja volt, gyakran megkísérelte, hogy meglátogassa, de mindig zárt ajtókra talált, ha pedig levélben fordult unokahúgához, soha nem kapott választ.
Két év telt el így, de a nagybácsi nem veszítette el bátorságát, s miközben szüntelenül imádkozott az özvegyért, mindig újra és újra megpróbálta meglátogatni. Egy alkalommal végre fülébe jutott a hír, hogy Júlia meghagyta a cselédségnek, engedjék be, ha újra jelentkezik. Amint de Vaud abbé fülébe jutott a hír, azonnal felkereste Júliát, aki könnyekben tört ki, amikor meglátta. Az abbénak lassan-lassan sikerült rávennie a fiatal özvegyet, hogy távolítsa el a fekete drapériákat, találkozzék a legközelebbi rokonsággal, s hagyja abba a könnyelmű olvasmányokat, helyette inkább foglalkozzék újra zenével, rajzolással, s térjen vissza vallási kötelezettségei teljesítéséhez. Bármennyire őszinte volt is Júlia, a pap nagybácsi hamarosan észrevette, hogy valamit titkol előtte. Júlia végül bevallotta, hogy első szentáldozása óta ellenáll Isten akaratának, aki őt a szerzetesi életre hívja. Ekkor megbeszélték, hogy a nagybácsi elmegy Saint-Denis-be a kármelitákhoz, és megkérdezi Lujza királyi hercegnőt, akkor már Szent Ágostonról nevezett Teréz perjelnő anyát, hogy felvennék-e a rendbe Júliát. Így is történt. Figyelmesen végighallgatva az abbét, Lujza megígérte, hogy a közösség megfontolja a dolgot, és egy e szándékra végzett kilenced után levélben fog válaszolni. A kedvező válasz megérkezett, a közösség kész volt befogadni az özvegyet. Amikor azonban Lujza rájött, hogy Júlia gazdag hozománnyal érkezik, átirányította őt a Compiégne-i szegény kármelitákhoz, akiket jól ismert és nagyon szeretett. A királyi hercegnő ajánlólevelével 1776. június 14-én így érkezett meg Júlia Compiégne-be, ahol december 22-én öltöztették be a rend ruhájába.
A noviciátus sok küzdelemben telt el. Fagyos, mesterkélt és tartózkodó magatartása éles ellentétben állt a fiatal novíciák őszinte, természetes vidámságával. Társai szüntelenül panaszkodtak a novíciamesternőnek a náluknál jóval idősebb, savanyú társnőre: - Ó, kedves Anyám, mennyire szeretnénk, ha a jó Isten megengedné, hogy elmenjen a kedve a szerzetesi élettől, vagy ha a nővérek nem szavaznák meg a kapitulumon. Nem tudjuk, hogy a jó Isten meghallgatja-e kívánságunkat, de mi mindenesetre ezt kérjük tőle.
A novíciamesternő azonban minden panaszra csak ezt válaszolta: - Türelem, türelem, gyermekeim, hagyjátok cselekedni az Istent, Ő többet tud erről a dologról, mint mi. Csak azt kívánjátok társnőtöknek, hogy képes legyen megtenni Isten szent akaratát.
Bizony a novíciáknak így kellett őt elviselni egészen a fogadalomtétel napjáig. Ekkor azonban Júlia nővér olyan nagy változáson esett át, hogy mindenki azt mondta, a fogadalomtételkor földre terített fekete lepelről valóban egy új ember kelt fel, aki meghalt a világ számára. Egyszerű, alázatos és kedves lett, nagy lépésekkel haladt előre a tökéletesség útján, találékony volt az önmegtagadásokban, és mindig készséges nővérei szolgálatában. Sőt, dalokat, kis színdarabokat is írt, és ötletes díszítéseket készített az elöljárók és a jubiláló nővérek ünnepeire.
Megjegyezzük, hogy a perjelnő anyán kívül senki, még a novíciamesternő sem tudta, hogy belépése előtt férjnél volt. Júlia nővér soha nem beszélt erről senkinek. Mit mondjunk e lélek sorsáról? Miután ellenállt az első hívásnak, vágyainak kielégítésével csak azt érte el, hogy élete teljesen összekuszálódott. Isten magára hagyta. De a kegyelem erejével elgyőzte lázadásait, és Isten visszavezette az alázatosság karjaiba. Isten legyőzte ellenállását, ő pedig kiegyensúlyozottan és boldogan élt vértanúsága napjáig. Édesanyja és nővére erősen kérlelték, hogy térjen haza, amikor el kellett hagyni a kolostort, ő azonban hűségesen kitartott a szerzetesi kötelékben.
1789-ben negyvennyolc éves volt.
