Stanislas nővér bátyja nem régen megözvegyült. Compiègne-től nem messze, Rosiéres-ben lakott, és könyörgött a nővérnek, jöjjön el hozzá egy kicsit segíteni. A Kármelben nem szokás, hogy családi okból, akár rövid időre is, elhagyják a kolostort. De a Compiègne-i Kármel most nem a megszokott életet élte. A szabályok és szokások szigorúsága megtűrt egy kis enyhítést. Ebben az esetben sem annyira a család igényeinek kielégítése, mint inkább a szeretet volt a döntő. A távollétnek ideiglenesnek és viszonylag rövidnek kellett lennie. De gondolhatunk arra is, a perjelnő talán újra nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy meghagyta a nővérek szabadságát: együtt akarnak-e maradni, vagy másként döntenek. Gondja volt viszont arra, hogy szorosabbra fűzze a kapcsolatot azzal, aki engedélyével hagyta el a közösséget, ezért társat adott mellé, Jézusról nevezett Teréz nővért. Mindketten már idősek, akik 1790. augusztus 5-én határozottan kijelentették, hogy kármelitaként kívánnak élni és meghalni. Lelki beállítottságuk, fogadalmas éveik és előrehaladott koruk arról tanúskodnak, hogy távollétükkel nem a szerzetesi élet és a közös megpróbáltatás alól akartak kibújni. Távozásuk ideje 1794. márciusára tehető.
Teréz nővér két levele kifejezi, mennyire igyekeztek ápolni a kapcsolatot a közösséggel, mennyire ragaszkodtak a nővérekhez és Compiègne-i barátaikhoz. Leveleik egyszerű közvetlensége nagyon jól felfedi azt a boldog családias légkört és testvéri érzést, mely a kármelita nővérek között uralkodott. Minden azt igazolja, hogy a két nővér soha nem is gondolt másra, mint hogy ideiglenesen vannak távol.
Teréz nővér az, aki tollat ragad. Április 6-án írja: „Kedves Anyám, nagyon aggódunk az egészségükért, de különösen Feltámadásról nevezett nővérért, akiről azt írta, hogy nagyon beteg. Küldjön híreket róla és minden kedves nővérünkről, akiknek nem annyira szavakkal, mint inkább a szívünkkel ezerszer kívánunk mindenféle jót. Kedves Anyánk, írjon a jó atyákról is és a többiekről, akik velük vannak. Nem múlik el nap, hogy ne ajánlanánk őket a mi Urunknak. Mi történt a szegény plébánosokkal?[1] Botlásuk ellenére érdekel a sorsuk. Vakságuk szomorúvá tesz, és minden nap imádkozom, hogy magukba szálljanak. Egyáltalán nem ítélem el őket, a legnagyobb együttérzés él bennem és gyakran mondogatom magamban a Szentírás szavait: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék.”
Ugye, megható ilyen fokú megbocsátást látni azokban, akik éppen saját kemény életük miatt szigorúbban is ítélkezhettek volna...
Ismét egy levélrészlet: „Stanislas nővérem egy kicsit gyengélkedik. Azt hiszem csak a fáradtság az oka, mert nagymosást tartottunk. Bízom benne, hogy egy kis pihenés után ismét rendben lesz... Kedves fivére is elfáradt, hiszen jócskán kivette a részét a mosásból, ő hordta az összes, mintegy száz vödörnyi vizet. Megkért, hogy adjam át tiszteletteljes üdvözletét Henriett anyának és minden kedves nővérünknek.”
Akkoriban kerülték, hogy postára adják a leveleket. Alkalmi utazókra bízták. „Ó, milyen nagy öröm! - írja Teréz nővér május 6-án - újabb alkalom kínálkozik, hogy hírt adjak magunkról és kifejezzem tiszteletteljes ragaszkodásunkat, nem is mulasztom el.” E két levél között a „kedves fivér” már visszatért Compiègne-ből, és éppen Lyonból vártak jó ismerősöket: „Ó, mennyit fogunk beszélgetni Önökről! Kedves Anyám, nem tudja elképzelni, mennyire ragaszkodnak Önökhöz.”
Ezután felsorolja mindazokat a Compiègne-i személyeket, akiket üdvözölni szeretnének: ezek olyan keresztény jó barátaik voltak, akiket a viharos idők csak még szorosabb kapoccsal fűztek a kármelitákhoz. De nem felejti el a nővérek megpróbáltatásait és a veszélyeket sem: „Mi itt nagy nyugalomban élünk, nagyon szeretném, ha ott is így lenne. Ha a sok zaklatásra gondolok, amit oly régóta át kell élniük, nem is tudom, hogyan képesek ennyi mindent kibírni. A jó Isten mindannyiukat megsegíti és bízom benne, hogy ezt mindvégig megteszi.” Végül egy utóirat: „Nagyon lesújtott bennünket a szegény foglyok helyzete (bizonyára azokra gondol, akik Chantilly börtönében sínylődnek). Naponta imádkozunk értük, hogy a jó Isten legyen vigasztalásuk. Még egyszer, Isten vele, kedves Anyám, nem tudok elbúcsúzni Öntől. Nagyon sok szerető üdvözlet Henriett anyának is.”
Az ilyen érzelmileg telített, egyszerű és mindenkiről megemlékező levelek azt bizonyítják, hogy aki írta, engedelmességből van azon a helyen, ahonnan üzeneteit küldi. Szelíden meghajol a perjelnő rendelkezései előtt, aki megengedte, hogy eltávozzék, és ugyanezzel a lelkülettel jönne vissza, ha hívnák. Ugyanebben az időben, körülbelül 1794 májusában, még valaki távozik: Megtestesülésről nevezett Mária. Hivatalos ügyben Párizsba kell mennie: vagyonfelszámolás az állam javára. Csak pár napot szándékozott ott tölteni, de az ügyintézés elhúzódott, és amint mondta, „Kaifástól Pilátusig, Pilátustól Heródesig küldték”, vagyis hivatalból hivatalba.
Akkoriban kerülték, hogy postára adják a leveleket. Alkalmi utazókra bízták. „Ó, milyen nagy öröm! - írja Teréz nővér május 6-án - újabb alkalom kínálkozik, hogy hírt adjak magunkról és kifejezzem tiszteletteljes ragaszkodásunkat, nem is mulasztom el.” E két levél között a „kedves fivér” már visszatért Compiègne-ből, és éppen Lyonból vártak jó ismerősöket: „Ó, mennyit fogunk beszélgetni Önökről! Kedves Anyám, nem tudja elképzelni, mennyire ragaszkodnak Önökhöz.”
Ezután felsorolja mindazokat a Compiègne-i személyeket, akiket üdvözölni szeretnének: ezek olyan keresztény jó barátaik voltak, akiket a viharos idők csak még szorosabb kapoccsal fűztek a kármelitákhoz. De nem felejti el a nővérek megpróbáltatásait és a veszélyeket sem: „Mi itt nagy nyugalomban élünk, nagyon szeretném, ha ott is így lenne. Ha a sok zaklatásra gondolok, amit oly régóta át kell élniük, nem is tudom, hogyan képesek ennyi mindent kibírni. A jó Isten mindannyiukat megsegíti és bízom benne, hogy ezt mindvégig megteszi.” Végül egy utóirat: „Nagyon lesújtott bennünket a szegény foglyok helyzete (bizonyára azokra gondol, akik Chantilly börtönében sínylődnek). Naponta imádkozunk értük, hogy a jó Isten legyen vigasztalásuk. Még egyszer, Isten vele, kedves Anyám, nem tudok elbúcsúzni Öntől. Nagyon sok szerető üdvözlet Henriett anyának is.”
Az ilyen érzelmileg telített, egyszerű és mindenkiről megemlékező levelek azt bizonyítják, hogy aki írta, engedelmességből van azon a helyen, ahonnan üzeneteit küldi. Szelíden meghajol a perjelnő rendelkezései előtt, aki megengedte, hogy eltávozzék, és ugyanezzel a lelkülettel jönne vissza, ha hívnák. Ugyanebben az időben, körülbelül 1794 májusában, még valaki távozik: Megtestesülésről nevezett Mária. Hivatalos ügyben Párizsba kell mennie: vagyonfelszámolás az állam javára. Csak pár napot szándékozott ott tölteni, de az ügyintézés elhúzódott, és amint mondta, „Kaifástól Pilátusig, Pilátustól Heródesig küldték”, vagyis hivatalból hivatalba.
_______________________
[1] Utalás a Compiègne-i plébánosokra, akik letették az esküt az Alkotmányra és civil állást vállaltak.
