2011. 08. 14.

A vértanúhalált halt nővérek életrajzai (folyt.)

Jézusról nevezett Júlia-Lujza nővér
      Világi neve Rozália Crétien. 1741. december 30-án született Loreau-ban (Chartres-i egyházmegye). Első szentáldozása óta hívást érzett szívében a szerzetesi életre, ő azonban keményen ellenállt, és hogy végleg legyőzze magában ezeket a gondolatokat, tizenkilenc évesen feleségül ment egyik unokatestvéréhez, akivel szemben kislány kora óta nagy rokonszenvet érzett. Hat évi házasság után férje, De la Neuville meghalt. Nagy volt a fiatal özvegy fájdalma, és gyászát a legvégletesebb módon nyilvánította ki. Bezárkózott fekete drapériákkal bevont szobájába, és senkivel sem érintkezett, még családja tagjaival sem, csupán a cselédségnek adta ki utasításait. Elhagyta vallási gyakorlatait, minden idejét frivol regények, és színdarabok olvasásával töltötte. Egyik pap nagybátyja, aki az Évreux-i katedrális kanonokja volt, gyakran megkísérelte, hogy meglátogassa, de mindig zárt ajtókra talált, ha pedig levélben fordult unokahúgához, soha nem kapott választ.
      Két év telt el így, de a nagybácsi nem veszítette el bátorságát, s miközben szüntelenül imádkozott az özvegyért, mindig újra és újra megpróbálta meglátogatni. Egy alkalommal végre fülébe jutott a hír, hogy Júlia meghagyta a cselédségnek, engedjék be, ha újra jelentkezik. Amint de Vaud abbé fülébe jutott a hír, azonnal felkereste Júliát, aki könnyekben tört ki, amikor meglátta. Az abbénak lassan-lassan sikerült rávennie a fiatal özvegyet, hogy távolítsa el a fekete drapériákat, találkozzék a legközelebbi rokonsággal, s hagyja abba a könnyelmű olvasmányokat, helyette inkább foglalkozzék újra zenével, rajzolással, s térjen vissza vallási kötelezettségei teljesítéséhez. Bármennyire őszinte volt is Júlia, a pap nagybácsi hamarosan észrevette, hogy valamit titkol előtte. Júlia végül bevallotta, hogy első szentáldozása óta ellenáll Isten akaratának, aki őt a szerzetesi életre hívja. Ekkor megbeszélték, hogy a nagybácsi elmegy Saint-Denis-be a kármelitákhoz, és megkérdezi Lujza királyi hercegnőt, akkor már Szent Ágostonról nevezett Teréz perjelnő anyát, hogy felvennék-e a rendbe Júliát. Így is történt. Figyelmesen végighallgatva az abbét, Lujza megígérte, hogy a közösség megfontolja a dolgot, és egy e szándékra végzett kilenced után levélben fog válaszolni. A kedvező válasz megérkezett, a közösség kész volt befogadni az özvegyet. Amikor azonban Lujza rájött, hogy Júlia gazdag hozománnyal érkezik, átirányította őt a Compiégne-i szegény kármelitákhoz, akiket jól ismert és nagyon szeretett. A királyi hercegnő ajánlólevelével 1776. június 14-én így érkezett meg Júlia Compiégne-be, ahol december 22-én öltöztették be a rend ruhájába.
      A noviciátus sok küzdelemben telt el. Fagyos, mesterkélt és tartózkodó magatartása éles ellentétben állt a fiatal novíciák őszinte, természetes vidámságával. Társai szüntelenül panaszkodtak a novíciamesternőnek a náluknál jóval idősebb, savanyú társnőre: - Ó, kedves Anyám, mennyire szeretnénk, ha a jó Isten megengedné, hogy elmenjen a kedve a szerzetesi élettől, vagy ha a nővérek nem szavaznák meg a kapitulumon. Nem tudjuk, hogy a jó Isten meghallgatja-e kívánságunkat, de mi mindenesetre ezt kérjük tőle.
      A novíciamesternő azonban minden panaszra csak ezt válaszolta: - Türelem, türelem, gyermekeim, hagyjátok cselekedni az Istent, Ő többet tud erről a dologról, mint mi. Csak azt kívánjátok társnőtöknek, hogy képes legyen megtenni Isten szent akaratát.
      Bizony a novíciáknak így kellett őt elviselni egészen a fogadalomtétel napjáig. Ekkor azonban Júlia nővér olyan nagy változáson esett át, hogy mindenki azt mondta, a fogadalomtételkor földre terített fekete lepelről valóban egy új ember kelt fel, aki meghalt a világ számára. Egyszerű, alázatos és kedves lett, nagy lépésekkel haladt előre a tökéletesség útján, találékony volt az önmegtagadásokban, és mindig készséges nővérei szolgálatában. Sőt, dalokat, kis színdarabokat is írt, és ötletes díszítéseket készített az elöljárók és a jubiláló nővérek ünnepeire.
      Megjegyezzük, hogy a perjelnő anyán kívül senki, még a novíciamesternő sem tudta, hogy belépése előtt férjnél volt. Júlia nővér soha nem beszélt erről senkinek. Mit mondjunk e lélek sorsáról? Miután ellenállt az első hívásnak, vágyainak kielégítésével csak azt érte el, hogy élete teljesen összekuszálódott. Isten magára hagyta. De a kegyelem erejével elgyőzte lázadásait, és Isten visszavezette az alázatosság karjaiba. Isten legyőzte ellenállását, ő pedig kiegyensúlyozottan és boldogan élt vértanúsága napjáig. Édesanyja és nővére erősen kérlelték, hogy térjen haza, amikor el kellett hagyni a kolostort, ő azonban hűségesen kitartott a szerzetesi kötelékben.
      1789-ben negyvennyolc éves volt.

2011. 03. 15.

A vértanúhalált halt nővérek életrajzai (folyt.)

Mária Szívéről nevezett Teréz nővér
      Világi neve Mária-Antoinette Hannisset. Reimsben született 1740. július 18-án. 1763. február 10-én lépett be a rendbe, június 13-án volt beöltözése, és 1764. június 28-án tette le fogadalmát. Nővérei nagy megelégedésére hosszú időn át hűségesen teljesítette raktárosi megbízatását.
      1789-ben negyvennégy éves volt.

Szent Ignácról nevezett Teréz nővér
      Világi neve Mária-Lujza Gabriella Tréselle. 1743. április 4-én született Compiégne-ben, 1770. július 15-én lépett be a Kármelbe, és 1771. december 12-én tette le fogadalmát.
      Hosszú órákat töltött az oltár előtt, imádságos könyvek segítsége nélkül társalogva Istennel. Egyik nővértársa kérdésére, hogyan képes erre, így válaszolt: A jó Isten olyan nagy tudatlanságot lát bennem, hogy azt gondolja, ebben az állapotomban egyedül csak Ő képes engem tanítani... és íme, veszi a fáradságot, Ő maga oktat.
      Lelkében oly mélyen gyökereztek az erények, hogy semmi sem volt képes megrontani azok szépségét, vagy kisebbíteni erejüket. Mindez a legnagyobb egyszerűséggel és természetességgel jelent meg benne. A közösség ezért csak Rejtett Kincsnek nevezte. (Megj.: trésor /kincs/ és Tréselle /a nővér vezetékneve / hasonló hangzású.)
      Megtestesülésről nevezett Mária nővér jegyezte fel a következő anekdotát: „Tisztelendő Anyánk javasolta, hogy három-négy nővér csatlakozzon hozzá, és vetélkedjünk egymással a szilencium megtartásában. Aki megszegte a szilenciumot, egyszerűen egy kis pontot írjon egy papírra, s a hónap végén valamilyen jutalomban részesüljön az, akinek kevesebb, mint három pontja van, vagyis háromnál kevesebb alkalommal beszélt feleslegesen. - Kedves Anyám, Szent Ignácról nevezett nővérnek okvetlenül részt kell ebben vennie - mondtam - De akkor gondosan figyeljétek és vigyázzatok, nehogy ő nyerje el a pálmát. Majd hozzátette: - Ezt komolyan mondom, mert állíthatom, a magam részéről még soha sem vettem észre, hogy megszegte volna a szilenciumot.”
      Egyszer különös dolog történt. Jött a hír, hogy kis unokahúga született. A család úszott a boldogságban, anya és gyermeke jó egészségnek örvendett. Kármelita nővérünk így imádkozott: - Uram, aki az örök jelenben élsz, előtted áll múlt, jelen és jövő... Méltóztass meghallgatni az imádságomat, és ha előre látod, hogy ebből a gyermekből, akit hamarosan megkeresztelnek, egykor nem szent lesz, akkor most tedd őt angyallá az égben. Másnap reggel jött az újabb hír, a gyermek meghalt, és az orvosok semmi okát sem találták a hirtelen halálnak.
      1789-ben negyvenhat éves volt.

2011. 03. 07.

A vértanúhalált halt nővérek életrajzai (folyt.)

Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Eufrázia nővér
      Világi neve Mária-Katalin Sarolta Brard. 1736. szeptember 7-én született Broué-ban. Húsz éves korában, 1756 júniusában lépett a rendbe, 1757. augusztus 12-én öltözött be, s a következő év augusztus 13-án tette le fogadalmát.
      Kiváló szellemi tulajdonságokkal rendelkezett. Látva nagy komolyságát, senki se nézte volna ki belőle, hogy mennyire szellemes és vidám. Ő volt lelke a rekreációknak. Maga a királyné, Leszczynska Mária is nagyon szívesen hallgatta, szeretett vele beszélgetni, és az ő kedves, szerzetes filozófusának nevezte.
      Egyszer mégis majdnem elveszítette a királyné bizalmát. Az egyik hideg téli napon a királyné lába nagyon fázott, és megkérdezte a perjelnő anyától, megengedné-e a nővéreknek, hogy egy kicsit táncoljanak vele, mert az biztosan jót tenne. Mivel még egy félóra volt a rekreáció befejezéséig, a nővérek vidáman táncolni kezdtek. Amikor a tánc befejeződött, Eufrázia nővér a királynéhoz lépett és halkan a fülébe súgta: - Fenséges Asszony, tudja-e, kinek a kezét fogta tánc közben?... Elárulom Önnek, Fenség! Akinek a kezét fogta, az egy kötéltáncos! Se több, se kevesebb!
      Ah, kötéltáncos!.... - kiáltott fel megrendülve a királyné - Önök befogadtak a házukba egy ilyen alacsony és hitvány személyt? És hagyták, hogy én tegyem aafejére a szentfátylat?...Óh, mit tettek velem!...
      Eufrázia nővér rögtön észrevette, hogy tréfája túllőtt a célon, és próbálta magyarázni a dolgot a királynénak. Vagyis: mivel a kármeliták cipőtalpát kenderkötélből fonják, ezért, amikor táncoltak, kötélen táncoltak. A királyné megnyugodott, és visszanyerte jókedvét. A többiek figyelmeztették Eufrázia nővért, de ő maga is belátta, hogy nem engedheti szabadon élénk fantáziáját, ha az ily könnyen elragadja. Mint bevallotta, élénk képzeletét tartotta a legkeményebb ellenségének.
      Annak ellenére, hogy mindenki nagyra értékelte, soha nem választották meg perjelnőnek. Egyik nővér megemlítette Rigaud abbénak, mennyire csodálkozik, hogy ez az értékes tulajdonságokkal rendelkező nővér miért nem kap magasabb beosztást. Az abbé így válaszolt: - Vannak lelkek, akiknek üdvössége csak az alázatosság, a megvetettség és a teljes függés állapotában érlelődik. Higgye el, ennek a nővérnek egyedül ez szolgál javára. Eufrázia nővérnek sikerült legyőznie önmagát és vértanúhalála előtt örömmel írta: „Nővérem, segítsen hálát adni az Úr végtelen jóságáért, mert megengedte, hogy leessék szememről a hályog, ami miatt nem láttam meg a tátongó szakadékot, és hagytam magamat a gőg, az irigység és a féltékenység ördögi szellemétől vezetni... Már nem félek megalázódni, és elmondhatom, hogy szívem egyszerűségében meg is tettem. Remélem, az Úr meglátja bűnbánatomat, és megbocsátja bűneimet. Amióta visszanyertem lelkiismeretem nyugalmát, már nem félek annyira a guillotine-tól, hanem inkább az én Istenem irgalmának jótéteményét látom benne, aki nekem, teljesen méltatlannak is megadja, hogy a vértanúság dicsőségében részesüljek.”
      1789-ben ötvenhárom éves volt.
Jézusról nevezett Henriett nővér
      Világi neve Mária-Franciska Gabriella de Croissy, Colbert unokahúga. 1745-június 18-án született Párizsban. A Szent Rókus templomban keresztelték meg. Csak tizenhat éves volt, mikor Amiens püspöke, M. De la Motte d'Orléans, személyesen kísérte el Compiégne-be, hogy bemutassa a Kármelben, és felvételre javasolja. A perjelnő, Feltámadásról nevezett Teréz anya, nehézségeket támasztott és nem akarta felvenni, mert túl fiatalnak és gyengének találta a Kármel szigorúságára. Ezért kérte a püspököt, hogy várjanak még. A szent püspök, aki jól ismerte Croissy kisasszony erényeit - hiszen ő volt a lelkivezetője - ezt mondta: - Vegye fel, Tisztelendő Anya, vegye fel, mert ez egy földi angyal, és biztosítom, hogy sok örömet fog okozni a közösségnek. A perjelnő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Croissy kisasszony egy időre visszatérjen az édesanyjához Amiens-be, amíg testileg megerősödik és hivatását kipróbálják.
      A kívánt félévi idő letelte után a szent püspök - aki ezt a galambot már nagyon szerette volna elhelyezni a bárkában - ismét visszakísérte a kislányt, akit 1762. október 21-én fel is vettek jelöltnek. A következő év február 12-én öltözött be, és 1764. február 22-én tette le fogadalmát. A fekete fátylat azonban csak júliusban kapta meg, amikor az udvar Compiégne-be jött, mert a kegyes királyné, Leszczynska Mária, saját kezűleg akarta fejére tenni a fátylat.
      Mint fiatal fogadalmas nővér, ugyanolyan buzgó maradt, mint novícia korában volt. Minden nap előbbre haladt a lelkiéletben, és világosan látszott, hogy Isten szeretete vezeti. Ellentmondás és erőltetettség nélkül teljesítette feladatait. Szívének értékei, gyengéd áhítata, buzgósága, a benne élő szerzetesi erények még természetes tehetségét, okosságát és tudását is felülmúlták.
      Harmincnégy éves korában perjelnővé választották, majd 1779-ben újraválasztották. A szabályok nem tették lehetővé, hogy harmadszor is hivatalba lépjen, de a ház akkori elöljárója, Mgr. d'Argentré, Sées püspöke, mindenki nagy megelégedésére még 18 hónapig hivatalában tartotta. E megbízatását azután Henriett nővér éppen olyan boldogan tette le, mint amilyen nehéz szívvel vállalta annak idején. Ezután novíciamesternő lett. Maga volt az élő regula, példája igazolta tanácsait. Igazi anyaként viselkedett a novíciákkal szemben. Gyengédsége visszhangra talált a fiatalokban, és a kedves Henriett anya sűrűn szerepelt a szerzetesnők leveleiben, melyeket az archívum megőrzött.
      1789-ben negyvennégy éves volt.