Költözések, utazások

      Viszonylagos biztonságban érezve magukat, a perjelnő megengedte három nővérnek, hogy elhagyják a közösséget, amit némiképp a szükség is így kívánt. 

     Stanislas nővér bátyja nem régen megözvegyült. Compiègne-től nem messze, Rosiéres-ben lakott, és könyörgött a nővérnek, jöjjön el hozzá egy kicsit segíteni. A Kármelben nem szokás, hogy családi okból, akár rövid időre is, elhagyják a kolostort. De a Compiègne-i Kármel most nem a megszokott életet élte. A szabályok és szokások szigorúsága megtűrt egy kis enyhítést. Ebben az esetben sem annyira a család igényeinek kielégítése, mint inkább a szeretet volt a döntő. A távollétnek ideiglenesnek és viszonylag rövidnek kellett lennie. De gondolhatunk arra is, a perjelnő talán újra nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy meghagyta a nővérek szabadságát: együtt akarnak-e maradni, vagy másként döntenek. Gondja volt viszont arra, hogy szorosabbra fűzze a kapcsolatot azzal, aki engedélyével hagyta el a közösséget, ezért társat adott mellé, Jézusról nevezett Teréz nővért. Mindketten már idősek, akik 1790. augusztus 5-én határozottan kijelentették, hogy kármelitaként kívánnak élni és meghalni. Lelki beállítottságuk, fogadalmas éveik és előrehaladott koruk arról tanúskodnak, hogy távollétükkel nem a szerzetesi élet és a közös megpróbáltatás alól akartak kibújni. Távozásuk ideje 1794. márciusára tehető. 

      Teréz nővér két levele kifejezi, mennyire igyekeztek ápolni a kapcsolatot a közösséggel, mennyire ragaszkodtak a nővérekhez és Compiègne-i barátaikhoz. Leveleik egyszerű közvetlensége nagyon jól felfedi azt a boldog családias légkört és testvéri érzést, mely a kármelita nővérek között uralkodott. Minden azt igazolja, hogy a két nővér soha nem is gondolt másra, mint hogy ideiglenesen vannak távol. 

      Teréz nővér az, aki tollat ragad. Április 6-án írja: „Kedves Anyám, nagyon aggódunk az egészségükért, de különösen Feltámadásról nevezett nővérért, akiről azt írta, hogy nagyon beteg. Küldjön híreket róla és minden kedves nővérünkről, akiknek nem annyira szavakkal, mint inkább a szívünkkel ezerszer kívánunk mindenféle jót. Kedves Anyánk, írjon a jó atyákról is és a többiekről, akik velük vannak. Nem múlik el nap, hogy ne ajánlanánk őket a mi Urunknak. Mi történt a szegény plébánosokkal?[1] Botlásuk ellenére érdekel a sorsuk. Vakságuk szomorúvá tesz, és minden nap imádkozom, hogy magukba szálljanak. Egyáltalán nem ítélem el őket, a legnagyobb együttérzés él bennem és gyakran mondogatom magamban a Szentírás szavait: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” 

      Ugye, megható ilyen fokú megbocsátást látni azokban, akik éppen saját kemény életük miatt szigorúbban is ítélkezhettek volna... Ismét egy levélrészlet: „Stanislas nővérem egy kicsit gyengélkedik. Azt hiszem csak a fáradtság az oka, mert nagymosást tartottunk. Bízom benne, hogy egy kis pihenés után ismét rendben lesz... Kedves fivére is elfáradt, hiszen jócskán kivette a részét a mosásból, ő hordta az összes, mintegy száz vödörnyi vizet. Megkért, hogy adjam át tiszteletteljes üdvözletét Henriett anyának és minden kedves nővérünknek.”
      Akkoriban kerülték, hogy postára adják a leveleket. Alkalmi utazókra bízták. „Ó, milyen nagy öröm! - írja Teréz nővér május 6-án - újabb alkalom kínálkozik, hogy hírt adjak magunkról és kifejezzem tiszteletteljes ragaszkodásunkat, nem is mulasztom el.” E két levél között a „kedves fivér” már visszatért Compiègne-ből, és éppen Lyonból vártak jó ismerősöket: „Ó, mennyit fogunk beszélgetni Önökről! Kedves Anyám, nem tudja elképzelni, mennyire ragaszkodnak Önökhöz.”
      Ezután felsorolja mindazokat a Compiègne-i személyeket, akiket üdvözölni szeretnének: ezek olyan keresztény jó barátaik voltak, akiket a viharos idők csak még szorosabb kapoccsal fűztek a kármelitákhoz. De nem felejti el a nővérek megpróbáltatásait és a veszélyeket sem: „Mi itt nagy nyugalomban élünk, nagyon szeretném, ha ott is így lenne. Ha a sok zaklatásra gondolok, amit oly régóta át kell élniük, nem is tudom, hogyan képesek ennyi mindent kibírni. A jó Isten mindannyiukat megsegíti és bízom benne, hogy ezt mindvégig megteszi.” Végül egy utóirat: „Nagyon lesújtott bennünket a szegény foglyok helyzete (bizonyára azokra gondol, akik Chantilly börtönében sínylődnek). Naponta imádkozunk értük, hogy a jó Isten legyen vigasztalásuk. Még egyszer, Isten vele, kedves Anyám, nem tudok elbúcsúzni Öntől. Nagyon sok szerető üdvözlet Henriett anyának is.”
      Az ilyen érzelmileg telített, egyszerű és mindenkiről megemlékező levelek azt bizonyítják, hogy aki írta, engedelmességből van azon a helyen, ahonnan üzeneteit küldi. Szelíden meghajol a perjelnő rendelkezései előtt, aki megengedte, hogy eltávozzék, és ugyanezzel a lelkülettel jönne vissza, ha hívnák. Ugyanebben az időben, körülbelül 1794 májusában, még valaki távozik: Megtestesülésről nevezett Mária. Hivatalos ügyben Párizsba kell mennie: vagyonfelszámolás az állam javára. Csak pár napot szándékozott ott tölteni, de az ügyintézés elhúzódott, és amint mondta, „Kaifástól Pilátusig, Pilátustól Heródesig küldték”, vagyis hivatalból hivatalba. 

_______________________

[1]    Utalás a Compiègne-i plébánosokra, akik letették az esküt az Alkotmányra és civil állást vállaltak.

Pioche Dumont

      A nagyarányú letartóztatások sok családot érintettek. Senlis-ben 1793. október 5-én 26 szerzetesnőt küldtek Chantilly-be. Más városokban is börtönbe és a Forradalmi Bíróság elé kerültek többen, akik a kármelitákhoz hasonló módon éltek, (ez volt a sorsa a párizsi Grenelle utcai kármelitáknak is). A Compiègne-i kármelitákat mintha elfelejtették volna. A vihar elvonult felettük anélkül, hogy érintette volna őket. 

      1793. december 17-én valószínűleg jóakaratú titkos tanácsra, de a perjelnő egyetértésével, a két külső nővér, Katalin és Teréz Soiron elmentek az elöljáróságra, hogy letegyék a szabadság-egyenlőség esküt. Ebből arra következtethetünk, a perjelnő nem bánta meg, hogy nem régen a nővérek és ő maga is, letették az esküt. Az általános fenyegetettség közepette talán ez biztosította számukra a nyugalmat. 

     A nivôse 9-i (1793. december 30.) törvény kimondta, hogy a törvényes hatóságok feddhetetlensége érdekében a tisztségviselőknek pluviôse 1-ig (1794. január 20.) új megbízatást kell adni. Így került Collot d'Herbois helyére Oise megyében André Dumont, Somme képviselője. 

      Megbízatását nivôse 28-án (január 17-én) kapta meg. Azonnal munkához látott. Fontoskodó és hencegő ember lévén azt hitte, elég csak megjelennie egy városban és mindenki remeg előtte. Január 20.-án így írt Marat-sur-Oise-ból (ez volt ugyanis Compiègne forradalmi neve): „Polgártársak, kollégák, az egyházi féreg közeledni érzi utolsó óráját. Ismét fel akarta emelni a fejét, de ezzel bukását idézte elő. Ezeknek az állatoknak a gonoszságai annyira nyilvánvalóvá lettek, hogy a vidéki polgártársak maguk segítenek kiüríteni templomaikat. A padokat a népi egyesületek és kórházak használják fel. Azok a fadarabok, melyeket szenteknek neveztek, tüzelőként jó szolgálatot tesznek az elöljáróságon; a gyóntatószéknek nevezett fülkékből őrbódék lettek; ledöntötték a szélhámosok oltárnak nevezett színházait, ahol a papok bűvészkedtek, de megőrizték a szószékeket, melyek eddig csak megtévesztésre szolgáltak, de ezután majd onnan hirdetik ki a törvényeket és tanítják a népet. A templomokat csarnokokká alakították, és ahol századok óta méreggel etették a népet, ott most élelmiszert árulnak.” 

      Ez volt Pioche Dumont stílusa. Még a keresztségben kapott nevét (André) is megváltoztatta, hogy ezáltal még forradalmibb legyen. Névnapján, november 30-án (frimaire 10.) az új naptárban ugyanis Pioche napja volt, ami annyit jelent, mint kalapács. 

      Pioche Dumont polgártárs még hivatalba lépése napján délután fél hatkor összehívta Marat-sur-Oise polgárait, hogy hozzálássanak a törvényes hatóságok megtisztításához, és újraválasszák a kerületi hivatalnoki személyzetet, a községtanácsi elöljáróságot, a Járási Megbízottak Tanácsát, a nemzeti képviselőket, a Törvényszéki Bíróságot, a Kereskedelmi Bíróságot, a Felügyelő Bizottságot, és más különböző hivatalviselőket. 

      Pioche Dumont, a nép képviselője, elnökölt: felolvasta a neveket. Először a kerületi hivatalnokok kerültek elfogadásra, kivéve egyet, aki nem jelent meg, s ezzel kétségkívül gyanússá vált. A Járási Megbízottak Tanácsában is akadt egy, akit nem ismert el. A Törvényszéki Bíróság tagjait elfogadta, kivéve az írnokot; ugyanez volt a helyzet a Kereskedelmi Bíróság tagjaival is, ahol szintén visszautasított egy személyt. Végül 69 nevet olvastak fel, akik közül a nép szavazatai nyomán csupán négyet töröltek. Pioche Dumont befejezésül beszédet mondott, melyben megdicsérte Marat-sur-Oise polgártársait, ahol ilyen nagy bizalom uralkodik a vezetők és alárendeltek között. 

      Az ülés befejezése egészen idillikusan alakult: „Egy 12 év körüli kislány mély átéléssel mondott el egy hazafias beszédet, melyet különösen nagy érdeklődés kísért, mivel Dumont erényeit és tehetségét magasztalta”. A jegyzőkönyv így folytatódik: „A kerületi nemzeti képviselő felolvasta Perrier polgártárs, a népi kör tagjának saját szerzeményét, egy versbe foglalt, énekekkel tarkított hazafias szózatot. Rendkívül nagy tapsot kapott. Ugyanez a képviselő minden polgár nevében megújította a franciák szent esküjét; hálájukról és ragaszkodásukról biztosította Pioche Dumont-ot, aki még egyszer kifejezésre juttatta, mennyire elégedett ennek a közösségnek polgártársaival, majd berekesztette az ülést.” Egy körüludvarolt és megtapsolt képviselőtől, és egy olyan közösségtől, ahol az vezetők és a nép között ennyire meghatóan nagy egyetértés uralkodik, nem is várhatók el azok a szigorú intézkedések, amelyeket a Közjóléti Bizottság megkövetelt. Amikor a Közjóléti Bizottság úgy vélte, hogy a megyében túlzott „fanatizmus” uralkodik, Pioche Dumont nem félt a következő választ küldeni: 

      „Beauvais, pluviôse 11 (1794. január 30.). Bátran megírom nektek, hogy az Oise és Somme megyei papokkal és a rájuk hallgató bolondokkal kapcsolatos aggodalmaitok teljesen alaptalanok Az igazságosság elűzte a nyomorultat, és az egyházi fajzat többé hiába próbálkozna, sötétsége nem tudja többé elhomályosítani az igazság fényét. Ha a haza üdve olyan biztos, mint amilyen biztos, hogy itt a papokat ártalmatlanná tettük, akkor elmondhatjuk: a köztársaság meg van mentve. A haza üdve, és a papok félreállítása egyaránt biztosítva van.” Amit januárban a megyéről mondott, ugyanazt állítja március 6-án (ventôse 16-án) Compiègne-ről: „Itt minden lakos a helyzet magaslatán áll, és ha akadnak hamis testvérek, azok ugyancsak jól elrejtőztek. A társadalom köztársaság érzelmű, az ifjúság jó nevelésben részesül. Minden eszközzel azon vagyunk, hogy megkedveltessük a Forradalmat. A Konventet tisztelik, a törvényeket végrehajtják és a közügyek jól mennek.” 

      Mivel Dumont mandátuma április végén lejárt, visszament a Konventbe, ahol messidor 17-én (1794. július 5-én) titkárrá választották. Egyike lesz azoknak, akik thermidor 9-én változást hoznak azzal, hogy Robespierre és a Terror ellen fordulnak. Dumont valójában csak beszélt: eljátszotta az erőszak komédiáját, de megállt, amikor a szavakat tettekre kellett volna váltani. Hamarosan azzal fog dicsekedni, hogy „tintát küldött, amikor vért követeltek”. Hivatala idején, germinal 3-án (1794. március 23-án), ugyanaz a Forradalmi Bizottság juttatta el a megbízhatósági igazolványokat a kármelita apácáknak, mint amelyik előző nap megküldte Párizsba azoknak a polgároknak neveit, akiket Chantilly börtönébe szállítottak. A nővérekkel kapcsolatban tehát nincs mit Dumont szemére vetni. 

      Két hónappal később (majus 17-én) a Közjóléti Bizottságtól levél érkezett, mely szerint a „fanatizmus működésbe lépett a városban”, és felszólította Dumont polgártársat, „nyolc napon belül közölje, milyen rendelkezéseket hozott azok ellen, akik arra merészkednek, hogy vallásszabadság ürügyén zavart keltenek és megmozdulásokat szítanak”. A Compiègne-i Bizottság vizsgálati jegyzőkönyvében a következő olvasható: „A Bizottság a legsürgősebben igyekszik beszámolóját megküldeni, és a legőszintébben állítja, hogy Compiègne-t nem szabad összekeverni a környékbeli falvakkal és községekkel, ahol a forradalmi elvek gyakorlásában még nem állnak a helyzet magaslatán. Velük összehasonlítva, Compiègne mérhetetlen távolságban van a fanatizmustól.” 

      Zagyva önigazolás. 

      (Brumaire 18. után Dumont-t Abbeville-be nevezték ki alprefektusnak, itt maradt az első restaurációig. A Száz Nap idején Pas-de-Calais-ban lett prefektus. A Bourbonok második visszatérése idején az 1816. január 12-i törvény Franciaország elhagyására kötelezte. 1836. október 19-én halt meg.)

A Forradalmi Bizottság működése Compiègne-ben

1793. augusztus -1794. május

      Igazuk volt a nővéreknek, amikor előre látták a bekövetkező borzalmakat. 1792 vége, a rettenetes 1793-as év és 1794 eleje számukra mégis viszonylagos nyugalomban telt el. Ez annál is inkább érdekes, mert Compiègne nem tudta elkerülni a forradalom viharát úgy, mint néhány város. A Konvent választásai új szereplőket hoztak felszínre: Bourdon (Oise megyéből), Isoré, a porosz Anacharsis Cloots, és Massieu, a jogcím nélküli püspök. A király perében Oise megye képviselőinek többsége (tizenkettőből kilenc) a halálra szavazott. A községtanácsi választások magában a városban is változásokat hoztak. De Cayrol polgármester a járási bírói szék védett állásába vonult vissza, helyére egyhangúlag az ifj. Scellier-t választották meg. 

      A községtanácsok csak a hatalom bábjai voltak. A Konvent ugyanis bizottságokat állított melléjük, melyek feladata volt a községtanácsot erőszakkal befolyásolni, vagy feloszlatni. A bizottság 12 tagját – a forradalmi agitációtól áthatott alsóbb néprétegekből kikerülő ügynököket - mindig a nép választotta. A Compiègne-i községtanács „nagyon jó légkörű” tanácskozásain számos letartóztatást rendeltek el a Forradalmi Bizottság nyomására. A Bizottság az első nagy eredményt augusztus 25-én könyvelhette el, amikor a polgármester, az ifj. Scellier és De Hennequin helyettes titkár a községtanács nevében nem csak a 25-i döntést írták alá, hanem azt is, hogy „jóváhagyják mindazt, amit a Bizottság eddig tett és a jövőben tenni fog”. Ennél alkalmazkodóbbak nem is lehettek volna. A polgármester és a titkár aláírása után még ötvenhárom név sorakozik.

      A kijelölt áldozatok névsorának élén két pap áll: 

• Louis-Claude-Germain Collet, ötvennyolc éves, „arisztokrata, a fanatizmus apostola, titokban misézik. Soha nem jelent meg a polgári ünnepeken és a választásokon, nem tett polgári esküt. Miséire szívesen járnak az arisztokraták és fanatikusok, az itteni kastély zsarnoki lakóinak káplánja. Kapcsolatban áll fanatikus szerzetesekkel és nemesekkel. Álnok jellemű, a forradalom ellensége”. [Ezt és a következő értékeléseket szó szerinti idézzük a Compiègne-i Forradalmi Bizottság jegyzőkönyveiből (Oise megye Levéltára).] 
• A másik pap Jean-Hippolyte Monache, negyvenegy éves, „egykori szerzetes, fanatikusan megszegi a törvényt, mely megtiltja az egyházi ruha nyilvános viselését. Kapcsolatban áll fanatikusokkal és volt apácákkal”. 

      Ezután Compiègne köztiszteletben álló személyiségeinek nevei következnek: 

      Jean-Charles Charmolüe családja arról volt híres a városban, hogy az alapítás óta több leányt adott a Kármelnek. Őt azért tartóztatták le, mert „köztudottan soha sem mutatkozott a polgári ünnepeken és választási gyűléseken, valamint a nemzeti gárdában sem jelent meg, amikor a törvény erre kötelezte”. 

      Pannelier urat azzal vádolták, hogy „híveket toborzott”. Vele együtt nem csak feleségét, de 90 éves édesanyját és két leányát is letartóztatták. „Arisztokraták és fanatikusok...” A két fiatal lányt hamarosan elengedték, de édesanyjukat továbbra is fogva tartották. 

      A Lancry család több tagját is letartóztatták: az apát, az anyát, és emigrált fiuknak feleségét. Az apa és anya hetven évesek, közismertek „szociális érzékenységükről”. Menyük 1787 óta elmebeteg, két gyermeke hét és tizenhárom évesek. 

      1793. augusztus közepétől október 29-ig Compiègne 73 lakosát tartóztatták le, és a Forradalmi Bizottság gondoskodása folytán nyolc csoportban szállították őket Chantilly börtönébe. Milyen hatalmas méretű terror egy elég kis városban! Csak a két pap esetében világos a letartóztatás oka: papi hűségük. Néhány családnál elegendő, hogy emigráns rokonaik vannak, mások vallásos érzelműek, nem rokonszerveznek a Köztársasággal, ami azonnal arisztokratákká tette őket. Nem egyszer maguk az üldözők is elismerték erényeiket, és tanúskodtak az áldozataikat körülvevő megbecsülésről. 

      Részletesebben kell beszélnünk Mulot de la Ménardiére-ról és feleségéről, akiknek sorsa később összekapcsolódik a kármelitákkal. Mulot Compiègne Szent Germain kerületében lakott. Apja királyi tanácsos, neki nem volt foglalkozása. Alkalmi verseket írt, minden tehetség nélkül. Sem életkora (52 éves), sem az események nem gyógyították ki ebből az ártatlan szenvedélyből. Saját feleségéhez írt verseit éppen úgy közzétette, mint a többit. Soha sem ártotta magát a politikába. 1791. május 10-én ábrándos vagy mókaszerető választóktól mégis kapott két szavazatot.
      Felesége, Mária-Magdolna Boitel, Agnetz-ben (Oise) született és három évvel idősebb volt nála. Nem született gyermekük. Vezetékneve ugyanaz, mint az 1791. február 20-án meghalt, Jézusról és Máriáról nevezett nővéré (Boitel), valószínűleg rokonok. Eufrázia nővér (született Brard) pedig férjének unokatestvére. A házaspár így kettős családi kapoccsal kötődött a Kármel nővéreihez. Innen fakadt a barátság, melyben szomorú szerepet játszottak a versek.
      Mulot nevét nem emlegették ellenségesen a Forradalmi Bizottságban, ártalmatlannak tartották. Nem így a feleségét, akit az egyik bizottsági tag „házsártosnak, gonosznak és pletykásnak” nevezett. A Bizottság augusztus 22-i ülésének napirendje nem foglalkozott velük, a 25-i ülésen viszont egyikük kifejtette véleményét, miszerint a család gyanús. Azonnal elrendelték mindkettőjük letartóztatását. Az indoklás a következő: „Mulot és felesége: nyomorult férfi, házsártos asszony, titoktartás megsértése, de nincs bizonyítva”. Kis idő multán Mulot visszakapta szabadságát, de feleségét 1793. szeptember 27-én átszállították Chantilly börtönébe.